A hangminta ugyanaz, mint a Silicone Soul – Right On című számában, azaz Curtis Mayfield – Right on for the darkness. A végéből használtam pár másodpercet, és a gitárt az elejéről kicsit megvágva.

Ilyesmi soundot csinálnék gyakrabban szívesen. És ha hasonlóval sikerülne szerepelni egy következő Café del Mar válogatáson, nem sértődnék meg. Alávágtam a 2009-es best of Vimeo válogatásból Jon Rawlings Kuroshio Sea akváriumnál készített videóját, ami az általam a tavalyi év során legtöbbször megnézett online videó, nagyon megnyugtató a kettő együtt:

Kölcsönkaptam Albi cimborámtól egy telecastert a hétvégére. Jó egy kis idegen hangot hallani a zenémben.

Ezt a két nappal ezelőtti Target alapjaiból kezdtem felépíteni, szerencsére tök más lett. Az első zene, ami közben nyeltem egyet, hogy na most bekötöm a lemezjátszót, de sajnos a DJ program nem ad le jelet a zeneszerző program felé, úgyhogy csak vaktába tyufityufiztam valamit. Majd legközelebb kikísérletezem, mert igazából nagyon kell a scratch a zenébe. Ó, meg az a rohadt gitár is de kéne… azért Seven, mert az idétlen karácsonyfán hétszer kell megnyomni a csengőkapcsolót, mire végre méltóztat abbahagyni a különböző varázslást, villogást, tündérlalázást meg csillámpónizást, és végre normálisan állandó fénnyel világítani. Az első 6 funkció alighanem komoly energiabefektetés árán elért feature… csak igény nincs rá Downtempo, kicsit acid/smooth jazz, szokásos nosferatoskodás.

Minden évben alig várom a karácsonyi szünetet. Talán a suliban hívták még így, én melóban is így hívom. Ilyenkor tényleg nem dolgozom, máskor meg még akkor is, ha alszom. Ráadásul éppen ez az időszak adta nekem vissza a zeneszerzést még 2007-ben, amikor szándékosan bevásároltam a szünet előtt, új hangkártya, új vinyó, új kábelek, megteremtve a lehetőségét az újrakezdésnek.

Idén egy gitárt méregettem nagyon, mondván, most lesz 10 nap nyugim, kéne valami organikus a zenémbe. De hihetetlenül lehiggadtam: nem rongyoltam be gitárt vásárolni. Majd kérek egyet kölcsön, és ha jó, veszek egyet használtan. A használt hangszerben úgyis lakik már valami lélek.

Ezt a kis beatet a benne lévő arpeggioval véletlenül találtam el, utólag Julien Dyne Steel Legs című számára emlékeztet az erős szinti, de az betegebb, és jobb, míg én (szándékosan) nyugalmasabb, és (nem szándékosan) sterilebb vonalat képviselek. Sajnos nem tudom prezentálni a különbséget, mert olyan tökismeretlen ez a Julien Dyne, hogy alig hoz rá 3 oldalt a YouTube. Pedig nagyon komoly…