B-oldal

Ahogy  a viharvadászok figyelik a közelgő hurrikán útját, úgy követtem a Black Label Society turné állomásait. Kaptunk aggasztó híreket, Zakk hangszálai nemrég begyulladtak, koncerteket mondott le emiatt, az egészségi állapota amúgy sem tökéletes, úgyhogy volt egy kis aggódnivalónk. Hála Istennek, nem jött közbe semmi, így végre testközelből figyelhette az egyébként nem túl nagy létszámú (laza fél ház a Pecsában), de annál lelkesebb közönség Ozzy fogadott fiát. Én arra is kíváncsi voltam, hogy a kiállásra minden metal gitárosok prototípusa fizikailag hogy mutat majd: az utóbbi időben úgy tűnt a felvételeken, mintha felugrott volna néhány kiló s a virsli nyakú Gibsonokon immár virsli ujjak szaladgálnának, s hogy a húsiparnál maradjunk, a hurkák is megjelentek. Beszédtémát jelentett az is, hogy vajon a rövidebb, tíz számot felölelő programot kapjuk-e, vagy többet remélhetünk, illetve, hogy előkerül-e a zongora s ezzel együtt Zakk lírai oldala is?

Nos, az Archer nevezetű, meglehetősen jellegtelen nyitóbandát követően tíz után nem sokkal hullott le a színpadot elfedő lepel egy KISS bulik nyitányára emlékeztető felkonferálással, s kezdődött el a show a Crazy Horse című, a hangulat megalapozására kiválóan alkalmas új dallal. Zakk-en egy már máshol is látott röhejes tolldísz virított, láttunk már ilyet az Anthrax-nél például az Indians idején, de itt nem értettem. Talán a dal szövege adna rá magyarázatot, hiszen az első dal után ment is a levesbe. A színpadkép elég meggyőző volt a rengeteg ember nagyságú Marshall cuccal, volt is hangerő, sokak szerint ez már az élvezeti érték rovására ment, de azt hiszem, ez már az image része hasonlóan a számtalan gitárhoz, amelyeket Zakk felvonultatott a koncert során. Természetesen Zakk gitárja végig uralta a hangzást, nem úgy, mint a hangja. Konkrétan az első néhány sornál meg sem szólalt a mikrofonja, amit persze hamar orvosoltak, de az ének mindvégig kicsit háttérben maradt. Zakk hangjával egyébként nem volt gond, már ha azt nem vesszük annak, hogy nincs igazán jó hangja, s az énekdallamok terén elég ritkán sikerül emlékezeteset produkálnia. Jó-jó, mondhatjuk, hogy ő elsősorban gitáros, aki énekelni is tud, nekem viszont meggyőződésem, hogy egy igazi énekessel Wylde dalai sokkal élvezetesebbek lehetnének. A fizikai kondícióját nem érheti szó, oké, nem az a filigrán gyerek már, akinek Ozzy mellett anno megismertük, de azért a hájci alatt komoly tricepszek feszültek gitározás közben, meg egyébként is, ehhez a vaddisznó zenéhez passzol is a súlyosság.

Az elmaradhatatlan régebbi „slágerek” mellett bátran játszottak a legfrissebb, Order of the Black albumról (emlékeim szerint legalább 5-6 dalt), ami kedvemre volt, mert az egy erősre sikerült lemez. Azt hiszem a Fire it up alatt kerültek elő a nagyméretű lufik/labdák, ami kicsit meglepett, mert rendben, hogy Bon Jovi ilyenekkel játszik, de Zakk-től inkább frissen skalpolt koponyákat vártam volna, nem strandlabdákat. Apropó, koponyák. A háttérvásznon, a dob díszítő elemeként, de még Zakk mikrofonállványán is egy ízlésesen fűzött koponyasor díszelgett. Gondolom, hogy aki tévedésből jött, innen is láthassa, hogy metal koncerten van.
A zongora végül is előkerült, na, nem olyan, amilyeneken Axl Rose nyomta a csúcson, csak valami kisebb elektromos darab, arra jó volt, hogy egy gyors Clayderman-os bemelegítő impro után meghallgassuk rajta az új lemez egyik balladáját, ami nem volt rossz, de mivel mostanság minden BLS lemezen van vagy 4-5 zongorás dal, simán lehetett volna jobbat is találni. Aztán ment tovább a mészárlás, mint ha mi sem történt volna. Bevallom, személy szerint egyre jobban értékelem Zakk líraibb dalait, meg az akusztikus, country-s, blues-osabb dolgait, és ezzel párhuzamosan egyre komolyabb hiányérzetem van a metalos dalait illetően. Elsősorban persze nem a gitárral van bajom, hanem ahogy már utaltam rá, az énekdallamok, dalszerzés terén érzem túl egysíkúnak (a dobokat most hagyjuk is…).

De azért essen szó a gitárról is, mert persze, hogy kaptunk egy szóló blokkot Zakk-től. Be kell vallanom, ha értékelni szeretném, kicsit gondban vagyok. Gyors volt, tekert, mint állat, visított a gitár, pózolt, ahogy kell, de ha a szívünkre tesszük a kezünket, ki kell mondjuk, hogy ennyi, és nem több! Én pedig azt mondom, hogy egy gitár fenoméntól joggal várunk ennél többet! Úgyhogy azóta is azon gondolkozom, hogy most akkor Zakk jó gitáros vagy sem? Még magamat is megbántom ezzel a kérdéssel, hiszen nagyon sokáig kapásból rávágtam volna, hogy ő az egyik legnagyobb kedvencem. Természetesen jó gitáros (és persze imádnivaló, nagyon szerethető ember, óriási fazon). De ha finomítjuk a kérdést, hogy mennyire jó gitáros Zakk, akkor a válasz már korántsem ilyen egyszerű. Pláne, ha gondolatban gyorsan végigszáguldunk azon a tekintélyes listán, amit gitáros kedvenceinkből fel tudunk állítani Tony Iommi-tól, Eddie Van Halen-től kezdve Steve Vai-on át mondjuk az Amott fivérekig vagy akár Both Mikiig. Valljuk be, az ő dolgaikhoz képest Zakk szóló produkciója unalmas volt, semmitmondó és sablonos…Kimondtam, vállalom. Bocs, Zakk, de így már jobb.

Ettől persze nem volt ez egy rossz koncert, örülök, hogy láthattam őt, és szemmel láthatóan elég sok komoly fan a mennyekben érezte magát végig, ami tök jó. Azért attól talán ők is csalódottak voltak, hogy egyetlen ráadás nótát sem kaptunk a másfél órás program végén. Helyette volt egy kis süketelés az összetartozásról, aztán Zakk levette és látványosan magasba emelte a levágott ujjú farmerdzsekijét, hátán a BLS logo-val. Némelyek reménykedtek, hogy bedobja a tömegbe, de az üzenet szerintem inkább csak ennyi volt: na, ilyet vegyetek a merchandise pultnál 16 rugóért…

Zakk-nek átküldtem a cikket, ennyit válaszolt:

Bár a május végi The Carbonfools koncerten nem voltunk a Gödörben, informátoraink jelezték, hogy a koncert előtt Koós Árpád animációs filmje, a Bábel is vetítésre került.

A mozihoz a The Carbonfools kölcsönözte egyik dalát, a többi hangot pedig DJ Titusz produkálta. A filmbemutató után a Hippie Song-hoz elkészült a zenekar új klipje, amely természetesen az animációs film történetére épül, kölcsönkapva a képi világot és a szereplőket.

Jó dal, jó klip, jó film! 

Mai nap debütált a banda új dala a Roadrunner Youtube csatornáján! A dal címe: On The Backs of Angels. A szeptember 13-án érkező új album címe (A Dramatic Turn of Events) sem kevésbé patetikus, de hát ez már csak egy ilyen műfaj. A dal egyelőre nem beágyazható, szóval KATT IDE, ahol meghallgatható a Dream Theater első, Mike Mangini-vel felvett dala. A FEZEN-re pedig megyünk!

A System a Nova Rock fesztiválon két dal között ismét elnyomta a Dire Straits klasszikusát, fogalmazzunk úgy, mérsékelt autentikussággal. (SPOILER! Mondjuk a “We are the System of a Down” rész mindent visz.)

2 fokkal jobb, mint a La Isla Bonita hülyéskedésünk

Nemrég megjelent a hír, miszerint a Metallica Lou Reed-del veszi fel új albumát, de még mielőbb a legendás banda történetének következő fejezetéhez érkeznénk, a Guitar World nemrég összeszedte a 100 legjobb Metallica nótát. (Mi pedig elloptuk!)

Az ömlesztett 100 dal helyett egy sorrendet kaptunk, mellyel lehet vitatkozni, dalt hiányolni, sorrendet vitatni, értetlenkedni. Valószínűleg a lista összeállítása nem ment izzadság és véráldozat nélkül, talán még évtizedes barátságok is véget értek, szóval mi ebből kimaradnánk.

Ha a véleményemet kérdezitek, nálam a Blackened, One, Fade to Black mindent ver, a St. Anger 100-ba kerülése pedig érthetetlen. Utcára azért nem megyek a sorrend miatt. Ez is csak egy lista. 

1. Creeping Death
2. Master of Puppets
3. Seek & Destroy
4. Ride the Lightning
5. One
6. Battery
7. The 4 Horsemen
8. Welcome Home (Sanitarium)
9. All Nightmare Long
10. Fade To Black
11. Sad But True
12. Orion
13. Motorbreath
14. …And Justice for All
15. For Whom the Bell Tolls
16. Am I Evil?
17. Nothing Else Matters
18. Disposable Heroes
19. Hit the Lights
20. Enter Sandman
21. Helpless
22. Blackened

23. My Apocalypse
24. Fight Fire with Fire
25. St. Anger
26. King Nothing
27. No Remorse
28. Blitzkrieg
29. Wherever I May Roam
30. No Leaf Clover
31. Harvester of Sorrow
32. Damage Inc.
33. (Anesthesia) Pulling Teeth
34. So What
35. Trapped Under Ice
36. The Unforgiven
37. Ain’t My Bitch
38. Phantom Lord
39. Breadfan
40. Dyers Eve
41. The Call of Ktulu
42. Leper Messiah
43. The Thing That Should Not Be
44. Last Caress/Green Hell
45. Whiplash
46. That Was Just Your Life
47. Jump In the Fire
48. The God That Failed
49. Crash Course in Brain Surgery
50. Fuel 

51. Frantic
52. Don’t Tread on Me
53. The Prince
54. The Shortest Straw
55. Some Kind of Monster
56. Killing Time
57. My Friend of Misery
58. Escape
59. The Small Hours
60. The Frayed Ends Of Sanity
61. Through the Never
62. Metal Militia
63. Bleeding Me
64. Die,Die My Darling
65. Eye of the Beholder
66. Stone Cold Crazy
67. Holier Than Thou
68. Mercyful Fate
69. Hero Of The Day
70. To Live Is To Die
71. Of Wolf and Man
72. It’s Electric
73. The Memory Remains

74. Mama Said
75. The Day That Never Comes
76. Overkill
77. The Unforgiven II
78. The Unforgiven III
79. The House That Jack Built
80. The More I See
81. Sabbra Cadabra
82. I Disappear
83. Free Speech For The Dumb
84. The Struggle Within
85. Whisky In The Jar
86. Devil’s Dance
87. The Wait
88. The End Of The Line
89. Astronomy
90. Loverman
91. Cyanide
92. Tuesday’s Gone
93. Damage Case
94. Broken,Beat & Scarred
95. Until It Sleeps
96. The Outlaw Torn
97. Suicide & Redemption
98. Wasting My Hate
99. 2×4
100. Turn The Page

Na, legyen most az, hogy ismét a pusztába kiáltom: vendégszerzők jelentkezését várjuk! Egyfelől azért, hogy a zongoracipelésben segítsetek. Másfelől azért, mert egyszerre csak egy helyen tudunk lenni, így nagyon sok élményt bármennyire is fáj, mi sem tudunk megélni. Sőt, elég könnyen levezethető, hogy így nem is tudjuk továbbadni felétek eme élményeket… Eközben elkezdődött a fesztiválszezon, mindenhol programok, mi pedig csak azok töredékén tudunk részt venni. Pedig nekem még kölköm sincs. (Tudtommal.)

Nem is akarom tovább húzni ezt a kis B-oldal közhírré tétetiket, így még egyszer elmotyogom: aki úgy érzi, hogy élményeit (mely lehet film, koncert, album, nosztalgia, vagy valamilyen jelenség a zenei-filmes palettán) szeretné megosztani velünk, a B-oldal közösséggel, az olvasókkal, küldje írását az overdrive@b-oldal.hu email címre.

A casting első szabálya: az írás szívből jöjjön, hiszen továbbra sem PR anyagokat akarunk közvetíteni. A második szabály a jó helyesírás, a harmadik pedig a jog, miszerint bármit elutasíthatunk, ha úgy érezzük, nem illik bele a B-oldal életérzésbe. De hogy ne negatív érzettel fejezzem be eme felhívást, inkább buzdítani szeretnélek titeket a kitárulkozásra!

Előre is köszi, azt is, ha “csak” olvastok.
 

Roger Waters budapesti koncertje óta eltelt pár nap és mivel nem nagyon volt időm kiírni magamból a spontán élményeket, így most már egy kicsit átrágott, átgondolt, leülepedett élménybeszámolót fogtok kapni.

Hát, itt volt az Öreg, elröppent az a nem is tudom hány hónap, mióta ezt a koncertet vártam. A 3 jegy valahol a könyves polcon volt, csoda, hogy a koncert napjáig nem kavartam el őket valahová. Az előadás óta elolvastam a szokásos kritikákat, melyek szerint a koncert túlságosan hatásvadász, túlságosan grandiózus, néha egoista és magamutogatós volt. Hát, kérem. Nem tudom, az emberek mit vártak minden idők egyik legmonumentálisabb albumának 2011-es bemutatójától, hiszen tudvalevő, hogy Waters saját főművének tekinti a The Wall-t és az is sejthető volt, hogy a kvázi búcsúturnénak is megfelelő koncertsorozatban minden technikai és nem technikai eszközt ki fog használni, melyre a mű 1979-es megszületése óta nem volt lehetősége.  

A turné (vagy nevezzük hadműveletnek?) már bő egy éve tartott, mire elért hozzánk és én cseppet sem éreztem fáradtnak, vagy hakniszerűnek a budapesti előadást. Sokan azon fanyalognak, hogy ez nem is igazi koncert volt, hanem színházi előadás. Nem tudom, hogy ezek az emberek mire váltottak jegyet. Igen, az volt. Azaz pontosabban: több mint egy koncert volt. Volt benne rock, színház, szemkápráztató látványvilág és az összes kellék, melyek mindig a legtökéletesebb pillanatban kerültek elő. (A Népstadionnál parkoló kamionok számolásakor 17-ig jutottunk, nyilván nem mindegyik Waters fekete pólóit szállította.)

Bevallom, nem a The Wall a kedvenc Pink Floyd albumom, sőt, ha választani kell a két nagyágyú között, akkor én Gilmour bácsi mögé állok be. A Pink Floyd és a The Wall történetét nyilván mindenki olvasta, hallotta, így én csak személyes véleményemet teszem hozzá: annak ellenére, hogy Waters-t zenei géniusznak tartom, nem nagyon tudom megbocsátani neki, hogy autokratikus magatartásával szétbomlasztotta a Pink Floyd zenekart. Annak ellenére, hogy Gilmour énekhangja nagyon hiányzott (nyilván gitárszólóit könnyebben lehet lekopizni), azt mondom, a The Wall talán az egyetlen Pink Floyd-mű, melynél (nehezen, de könnyebben) elfogadom, hogy ”csak” egy Pink Floyd tagot látok a színpadon. A koncert szerintem egyszerűen tökéletes volt. Hihetetlen vetítéseket, látványt és libabőrt okozó zenei élményt kaptunk. Ahogy a zenekar az In the flesh nyitó taktusaiba belecsapott, éreztem, innentől ez már történelem, hiszen szerencsésnek kell éreznünk magunkat, hogy ez a 70-hez közeledő bácsi úgy gondolta, “na, még egyszer a világ arcába rakom magam”. 

A koncert végig egyenletes színvonalú volt, kiváló hangosítással, a befalazódó zenekar pedig tökéletesen tette a dolgát. Waters pedig hol primadonnáskodott, hol kikacsintott, hol hergelt, néha pedig “csak” pengetett és énekelt. Természetesen előkerült pár antikapitalista klisé, valamint az örökérvényű háborúellenes prédikáció, mely sajnos fájóan aktuális a XXI. században is. Erről sem Waters tehet. A fal eközben csak épült, melyet onnan vehettünk észre, hogy egyre grandiózusabb vetítéseket láthattunk, néha minden egyes téglára kihegyezett élménnyel. A fal persze ismét leomlott (kérdés: mindenkiben?), az utolsó szám előtt pedig egy lélegzetvételnyi szünetet kaptunk az események feldolgozására, majd a zenekar csendben, az utolsó dal halk elpengetése közben lesétált a színpadról.  

Annak ellenére, hogy az emlékeim folyamatosan bevillannak, koncertélmény átadása során először érzem úgy magam, hogy nem tudom leírni a kapott élményt. Aki ott volt, tudja, miről beszélek, aki pedig nem, annak hiába is mondanék bármit is. Jön majd a DVD, kérdés, van-e elég nagy képernyőnk, hogy esély legyen az élmény visszaadására. Ha pedig én választhatnék, én is csak négy zenészt néznék, akik között nincsenek falak, csak erősítő ládák. Ha erre van szükségem, akkor majd beteszem a Live at Pompeii videót és jó nagyokat sóhajtozom és megköszönöm, hogy a legendának, akit Roger Watersnek hívnak, 2011-ben is volt számunkra mondanivalója.

Rég nem jelentkezett a b-oldal tv saját készítésű videóklippel. Aki csipázza ezt a rovatot, az elmúlt egy évben feltehette a kérdést: Befulladt a projekt? Lusták a srácok? Csórók a zenekarok? Valami hosszadalmas projekt készülődik? …aki az utóbbira tippelt, az járt a legközelebb a valósághoz, bár őszintén megvallva az első három felvetés is hordoz némi igazságot.

Az alábbi talán minden idők leghosszabb ideig készülő, ugyanakkor legkisebb költségvetésű videóklipje. Abban, hogy a tervezéstől az utolsó vágásig majd’ egy év telt el van némi lazaság, balfaszkodás, betegség, de nem utolsó sorban egy kőkemény kihívás leküzdése: betanítani egy ötéves (a kezdetekkor még négyéves) kislányt a kamera előtt viselkedni. Arra, hogy megmaradjon természetesnek, de közben kövesse a rendezői utasításokat, ne nyavalyogjon 10 perc után, ne idétlenkedje el a forgatást. Akinek van gyereke, az érti.

Girus Pannát nem járatták kétéves korától színészképzőbe, ahogy ezt jópár szülő teszi, aki saját megvalósulatlan álmát akarja gyermekével valóra váltani. Mert így aztán ötéves korára egy gombnyomásra mosolygó idomított majom lehetett volna, akit a gyerekszínészekkel foglalkozó ügynökségek sokszázezer forintért közvetítenek ilyen projektekhez, mint ez a Camilo klip, ami a Bijou zenekar Tánc című éneksávját felhasználva egy teljesen más zenei stílussal házasítja össze Hártó Szilvia hangját. Visszatérve: Panka egy efféle hatásoktól teljesen megkímélt átlagos ovis kislány, aki barbizik, (nem két kicsi…) legózik, és utálja, ha a hülye felnőttek fényképezik. Mi pedig hülye felnőttek vagyunk, ez teljesen világos.

Ez volt a kiindulópont. A végeredmény pedig:

Pár szót a zenéről is, mégis csak a főnök bazsevál a videjón. Úgy értem Nosferato mester alkotta a zenét. Ha a nevekből indulunk ki, az amolyan éjfélkor átváltozós fajta csávóról van szó, nem derül ki. Néha downtempo/lounge, néha hiphop, olykor pedig tuctuc műfajok képviselőjévé vedlik át, a house zenékkel konkrétan a Camilo név mögé szép kussban bebújva itt foglalja el magát: soundcloud.com/camilo. Egy rádióbarát kis feldolgozás kerekedett a dologból, de különösebb cél nincs vele, azért választottuk ezt a számot, mert a Soundcloudon ezen volt a legtöbb nem mesterségesen generált lejátszás, és most, hogy sokat tornázunk a kamerákkal és a greenboxszal, a szabadidőnkben amink volt, összegyúrtuk.

Itt most éppen egy puffogós remixről van szó a méltán népszerű Bijou Tánc c. nótájára, amiben nincs semmi korszakalkotó, hiszen ez egy elérhető éneksáv volt, és ez egy eleve JÓ szám. Készültek is rá szépen feldoglozások, ez a szám elég népszerű a remixelős csávók körében, jómagam már több mint 10 feldolgozását hallottam. Általában nem tetszett nosferato viszont bármihez nyúl (önmagát is beleértve) az csak jó lehet. És tényleg jó. …de az is lehet, hogy a klipkészítés révén az én agyamat már annyit bombázta ez a muzsika, hogy egyszerűen “jóra hallgattam”. Ha esetleg nektek nem tetszik, akkor gyorsan hallgassátok meg nyolcvanháromszor, és megígérem, hogy tetszeni fog.

Ami a technikai részt illeti: minden felvétel zöld háttér előtt készült, a HD képek szokás szerint Canon EOS 5D Mark II-vel készültek, két felvételhez használtunk Canon EOS 550D-t a 60fps miatt. A vágás Final Cut, a rákevert effektek egy része Aftereffects, a zene és a klipverzió újrakeverése Ableton Live-ban készült. Köszönet jár Menyhárt Leónak, Hártó Szilviának, az alkotóknak az éneksávért!

Nem tudom, mit mondjak ezekről a gyerekekről, annyi mindent mondtak magukról. A lényeg erre az évre: tíz éve csinálják együtt a zenét, amiből magam részéről az első 5 évről rendre le is maradtam. Még szép. Az utóbbi 5 évet viszont végigdrukkoltam, morogtam, faszért nem koncerteznek, mikor jönnek az én falumba (míg végül teljesen máshol néztem meg, milyenek élőben), mennyire jó már, amit csinálnak, miért nem a Hősök terén mutogatják őket… és nem a szar szóviccért, hanem mert ott férnek el annyian, ahányan kell, mint a Jackson klipben.

Tényleg kb. 5-6 éve kezdtem rázni a fejemet, hogy végre azok rappelnek, és itt nemcsak a Hősökre gondolok, akik tudnak magyarul tőmondatok helyett képekben is gondolkozni. Aztán a Hősök Klasszik lemez alapjai felnyitották a szememet, hogy azok, akik képesek ugyanazt a zenei stílust hajtani éveken keresztül, új ajtókat nyitottak ki, és a zene is kapcsolt egy fokozatot. Évek óta nincs olyan érzésem, hogy kicsit savanyú a magyar hiphop, de a miénk, ezért sokan tettek, most már azt érzem, hogy a miénk több.

Az idei kiadvány nagyon személyes, én online kaptam meg a zenekartól valamikor márciusban, úgyhogy igazából a próbateremben jöttem rá, mennyire jól néz ki a cucc, miután Joe kolléga úr a hiphop.hu-ról megrendelte és mutogatta, hogy néz ki mindez kézzelfogható formában. Az egész kiadvány egy nagyon tüchtig kis tasak, a könyvben természetesen minden szöveg benne van, tömör köszönetet, és nagyon jó aránnyal eltalált kis history a Hősökről, Ecküről, Mentháról, Brashről, Joekerről, évszámok, kis Pétfürdő, kis Veszprém, néhány jó szó haza. Végre egy alkalom, amikor lehet beszélni a dologról, mert már mindenki elhiszi, hogy ez jó, még az is, aki annyira tök hülye a hiphophoz, hogy az első mondata mindig a “jó, de nem értem a szöveget”. Hát ja, nem érted. A könyvben egészen 1999-ig visszamenőleg vannak fotók, vállalják magukat a srácok gyerekként, amikor még más néven, más úton magukat, sőt, egymást keresték. Kőkemény, mint amikor az egyetemi csoporttársaiddal vagy a gimis cimborákkal nézed át, hogy kinek milyen fotók vannak meg telefonról, scannelve, bárhonnan megmentve.

Azért az, hogy az ember több mint 10 éven át felveszi, amit költ, a saját hangján, szétszórja, és nem vonja vissza, hanem vállalnia kell, hogy akár magával sem ért egyet egy idő után, kurva nagy megtiszteltetés annak, akinek csak annyit kell tenni, hogy beteszi, és végighallgatja. Ott köt bele, ahol akar. Ezért vagyok hálás a művészeknek, ezért érzem jól magam, amikor éppen én vagyok, aki vetkőzik, mert ez az, ha asszed, hogy a pornó az intimebb és a meztelenebb, akkor rábasztál.

Ennyit az elméletről :) Oda akarok kilyukadni, hogy kurva jó átlapozni egy ilyen fényképalbumot, én folyamatosan úgy éreztem, semmi közöm hozzá, mégis megnézhetem, ajándék.

Az albumon nagyon jó hangulatban meghangszerelt tavasz, nyár, ősz és tél skitek/intermezzok vannak, ezek között 3-4 szám jelenti az adott szakaszt. Közreműködnek különböző számokban többek közt Deego, Siska Finuccsi, KRSA, Busa Pista, NKS, és a Zhe Band. Talán az új anyag előfutára az Aki velünk volt, amit már a tavalyi fesztiválszezonban is vittek mindenhová, és talán ebből lett az első klip is. Valakitől azt hallottam, hogy neki ez kicsit kommercionálisabb, mint a korábbi Hősök. Lehet, hogy az MTV Iconon az Ikon feldolgozása az, ami benne kattintotta erre a mérleg nyelvét. Én arra annyit tudok mondani, hogy az egyik legjobb dolog, amit Ákos letett az asztalra, hogy a Hősök feldolgozta Azóta a csapat folyamatosan turnézik a Zhe Banddel, és teljesen élő hangszerelésben viszik a közönség elég a hőstrekkeket.

Én nem ébredek leizzadva amiatt, hogy ez a zene több emberhez jut el (VÉGRE), mint eddig, hanem örülök, hogy épül a híd, amin aki akar, lesétálhat Alsóvárosba megnézni, hogy tényleg ott lakik már Magyarország igazi anyanyelvén a hiphop világban, és ehhez az a tengernyi munka, és keresztül-kasul közreműködés, és koncertrejárás a Hősök részéről nagyon sokat hozzátesz. A Hősök Soundcloud is épít szépen, itt üti fel időnként 1-2 olyan szépség a fejét, mint a Káva Eckü Orizatriznyák - Szomszédok, vagy a Jam Balaya Aljas, amitől a mai napig megfekszem. Ez az album is a híd egyik új pillére, amire már nem azért van szükség, hogy stabilabban álljon, hanem hogy messzebb elérjen.

Ilyenkor mi van? Kurvajó. Seek and Destroy!