TOP10 meghatározó koncertélmény EVÖR
2011. február 22. 07:49 | Rálf atya | Hozzászólás »
Megemlékeztem már azokról a koncertekről, amikre nem mentem el és ezt azóta is bánom. Most olyan koncertek következnek, melyekre elmentem, sőt, nemcsak hogy jó koncertek voltak, de a meghatározó koncertélményeim közt tartom őket. Nem feltétlenül ezek voltak a legjobbak, de valami olyat láttam, hallottam, amit azelőtt soha. Van egy “tesztem”: ha egy koncerten azt érzem, hogy az adott produkciót egy turnén, akár egy hónapon át minden este töretlen lelkesedéssel meg tudnám nézni, akkor az tényleg jó koncert volt. A következő 10 mind ilyen, bármiféle logikai sorrend nélkül.
Necropsia, Mélység turné, 1995, Székesfehérvár, Bahnhof: egyike volt az első olyan koncerteimnek, melyen nem egy helyi cover band játszott LGT-t vagy Mobilt, amin nem pórázon tartott rockzene szólt. Itt kóstoltam bele az underground-ba, amiből azóta sem akarok kijönni. Szerencsés véletlen volt, hogy épp a Necropsiába botlottam bele, a Mélység lemezük hatalmas kedvenc lett, ahogy prezentálták a dalokat, az pedig felülmúlta minden addigi képzeletemet. Az MTV-n addig is láttam ezt-azt, néztem Headbanger’s Ball-t, de azért élőben csak más volt.
The Mars Volta, Roxy, Prága, 2005: Aznap volt a Pecsában Velvet Revolver, de nem volt kérdés, hogy Prágába kell mennem. Bármennyire is éreztem, hogy a Volta zenéje elüt a legtöbb dologtól, amit zenétől addig kaptam, azt, hogy bennük van meg minden amitől jónak tartok egy zenekart, a koncert így is felkészületlenül ért, az ott szerzett élmények talán még most is hajtanak belül. Játszottak egy 2-2,5 órás számot, amiből talán az akkor “futtatott” Widow vált ki, mivel előtte és a végén elhallgattak a hangszerek, amúgy folyamatosan játszottak. Sokszor talán már maguk sem tudták hol vannak a dalokban, és Jon Theodore dobos beütésére már a következő számba mentek át. Ezzel együtt feszes és pontos volt minden, csak álltam és ámultam, még sörért sem volt kedvem kimenni. Még másnap este is csak feldolgozni próbáltam a látottakat, hallottakat, de akkor már a Pecsa előtti réten ültem, hogy a Slayert meghallgassam.
Roger Waters - Dark Side of the Moon turné, Aréna 2007: Amennyire bánom, hogy a 2002-es koncertet kihagytam, annyira örültem, hogy ilyen rövid időn belül viszontláthattuk Waters urat. Amikor a koncert után hazajöttem, a feleségem kérdezte, hogy milyen volt? Mit lehet erre mondani? Láttam az embert a Pink Floyd-ból és élőben meghallgattam az egyik kedvenc lemezemet az elsőtől az utolsó hangig, plusz pár Floyd sláger. Nem a repülő malac miatt, de az életem nem lett volna teljes enélkül a koncert nélkül.
Neurosis - Almássy tér 1999: Aki ismeri a bandát annak talán nem kell magyaráznom, hogy miért láttam olyat, mint amit addig soha. A lehető legsúlyosabb zenék egyike, komoly vetítéssel megtámogatva, a “mozigépész” is teljes jogú tagja a zenekarnak. Annak ellenére, hogy durva a zene, a maga módján megvan a szépsége és nem öncélú tucat riffkupac ordításokkal.
rage against the machine - Donauinselfest, Bécs 1997: (először) látni a rage-et nem kis élmény volt. Sajna egy fesztiválos fellépés volt, csúszással, a főidő meg kellett a Prodigy-nek, így minden allűr nélkül kb. 50 percet játszottak, de ez ahoz bőven elég volt, hogy igazolják, miért is tartják őket sokan annyira nagyra. A koncert után a talaj tuti pár centivel mélyebb lett.
Newborn - I. Hardcore Fesztivál, Győr ETO Park, 1999: Ekkora őrületet koncerten addig még nem láttam. Az őrületet úgy kell érteni hogy a küzdőtéren nem egymás ledarálásával voltak elfoglalva, hanem egymásra figyelve a zene felé adták ki a fölös energiát. A zenészek is fogyhattak 1-2 kilót a buli végére. Sajna a headliner-nek beharangozott Agnostic Front elmaradt aznap este, de a Newborn után már nem sajnáltam annyira.
Az első Random Trip, amire elmentem: Sok élvezetes koncerten jártam, de azt az élményt, amikor a zenészek a zene nyelvén beszélgetnek egymással ilyen szabadon, ott láttam először. Nincsenek dalok, vagy előre megírt témák, minden 100% improvizáció. Voltatok már olyan koncerten, ami úgy kezdődik, hogy megkérik a nézőket, hogy valaki adjon meg egy ütemet? Azt a dobos elkezdi játszani és arra kezd egyenként beszállni a többi zenész, ami éppen az eszükbe jut. Vagy a DJ játszik egy dalt és arra kezd rájátszani a zenekar, hogy aztán kanyarogjon a téma ide-oda és ki tudja, hogy 5 vagy 15 perc múlva álljon meg valahol.
The Roots - Volt Fesztivál 2007: Nagyon vártam, hogy láthassam őket, mert számomra a hip-hop csúcsa az, amikor élő hangszeres kíséretet kap a rappelés. Pláne, hogy nagyon jók a dalok, hangszereik mesterei a zenészek. Nem volt csalódás, egy női énekest elviseltem volna, de így is tátott szájjal bólogattam végig a bulit a soproni éjszakában.
Red Hot Chili Peppers - Katowice, 2007: A sorrend itt azért nem stimmel, mert a két koncert között 24 óra sem telt el, csodásat dupláztam. Ahogy hazaértem Katowicéből, indultam is a Volt-ra. De nézzük mi történt Lengyelországban: azon kívül nem sok, hogy megnéztem, hogy ad koncertet Antony Kiedis, Flea, Chad Smith és John Frusciante. Egy kb. 15 perces intro jammel nyitottak, Can’t Stop, bő másfél óra koncert, benne a kedvenc Soul to Squeeze-el, majd egy Power of Equality és egy levezető 15 perces jam. Lehetett volna rossz koncert is, de erre kevés esély volt és persze az sem jött be, hengereltek.
Ray Charles emlékest a MÜPA-ban, 2006: Őszintén, nem gondoltam volna, hogy ez a koncert ilyen mély nyomot hagy bennem, de végül is az öreg Ray zenei hagyatékának és a hazai művészek tehetségének együttes ereje megtérített. Nem hinném, hogy csak a MÜPA legendásan jó hangzása miatt szólaltak volna meg a dalok. A nagyteremben olyan érzésem volt, mintha egy kis klubban lennék és a barátaim játszanának nekem Ray Charles dalokat. Mint egy első randi egy jó csajjal, akinek te is bejössz: nem akartam, hogy véget érjen az este. Azt sem gondoltam volna, hogy az este legjobb énekese számomra Pély Barna lesz, de fellépése után erről kétségem nem maradt. A hangszeresek közül pedig tessék utánanézni Weszely Ernőnek, mert a vak(!) bácsi egymaga elvitte az egész show-t, nem tudom hogy csinálta, de még le se ütötte az első hangot a zongorán,de már lúdbőröztem. Ekkora zenei alázatot ritkán lát az ember.
Nyilván szubjektív ez a lista, mint mindenki másé, amiket szívesen veszünk a kommentek között….
Fura és lehetetlen küldetés végiggondolni, hogy mi minden történt ezzel a kissráccal majd fiatalemberrel, amíg alulmaradt a heroin ellen.
Szokatlan módon kapták lencsevégre a rage-es fiúkat, még 1993-ban a Lollapalooza fesztivál egy állomásán. A srácoknak 15 percük lett volna játszani, de aznap a zenélésnél volt egy fontosabb ügyük: 15 percen át álltak így, csak a gitárok gerjedése törte meg a csendet. Aki miattuk ment, később kárpótolva lett egy hosszabb, ingyenes bulival.
Kérem tisztelettel, ez is eljött. Hobo, talán a számmisztika bűvöletében (vasárnap tölti be a 66. életévét, a bandát pedig 33 évesnek mondják) úgy döntött, hogy az utóbbi években sok-sok tagcserével, nyűglődéssel működő Hobo Blues Band-et likvidálja. Nem látok a színfalak mögé, nem tudom, mi volt a baj az együttes legutóbbi felállásával, hiszen sosem voltak olyan zenészei, akik jobbak lettek volna (na, jó, egy-két kivétel talán akad), mint Hárs Viktor, Gyenge Lajos és Fehér Géza, akik amellett, hogy gyönyörűen értelmezték újra a régi klasszikusokat, Hobo atyai szeretetének is örülhettek. Egy ideig. Aztán mentek a levesbe, ahogy ez már nem kevés HBB zenésszel megtörtént…
A műsor, nem meglepő módon a régi klasszikusokra épített. A közönség korára, s a színpadon zenélő régi tagokra – Tátrain kívül Solti János, Deák Bill és Póka Egon – tekintettel ez teljesen indokoltnak mondható, még akkor is, ha nekem simán befért volna néhány dal a későbbi korszakokból is (egyébként értem én, hogy nem akartak átjáróházat csinálni a színpadon, de a 33 év alatt a bandában megfordult rengeteg kiváló muzsikus, akik közül nem egyet szívesen láttam volna még utoljára a HBB-ben legalább egy-egy dal erejéig). Természetesen a pálmát olyan dalok vitték el, mint a Kőbánya Blűűűűűűz, a 3 óra 20, Fattyú, Hajtók Dala, Kopaszkutya (igen, kivételesen még ezt a Hobo által sokszor elátkozott dalt is hajlandó volt műsorra tűzni), Torta, Hetedik, Mata Hari stb. Szóval azok a nóták, amiket minden régi harcostárs kívülről fúj. Bill nekem valahogy nem tetszett annyira, viszont a közönség imádta a Kapitányt, s látszólag Hobo-val is jól megvoltak a színpadon (pedig az utóbbi években azért volt egy-két kemény odamondás mindkét oldalról).
