Több mint 5000 gitárpengetőből van kirakva az alábbi Jimi Hendrix mozaik, melyet egy bizonyos Ed Chapman nevű úr készített. (Ajánlom egyéb munkáit is a művész honlapján.)
Vasárnap délutáni szösszenet, avagy ismét egy felesleges képesség: tuba beatbox.
A dán filmek nagy rajongójaként a Pusher-trilógia számomra nem szorgalmi, hanem kötelező házifeladat volt. Eleve dán maffiafilm? Első hallásra fura, de tényleg van ilyen. Egy dolog biztos: ha megnézed ezt a három filmet, nem kezdesz el olcsó repülőjegyek után kutatni Koppenhágába…
A hangulat itt egy kicsit más, mint a dogma-filmek, vagy a kiváló dán rendezőnő, Susanne Bier filmjeiben (kötelező tananyag: Esküvő után, Testvéred feleségét, vagy az épp mozikban lévő Egy jobb világ). E filmekben nem egy családi tragédia középpontban, hanem a drog és a dán alvilág. Eleve, mikor az IKEA bútorok között ingben reggeliző, kimért skandináv urakat, a makulátlan 40-es szőke hölgyeket és tökéletes családjukat nézzük, nem is gondolnánk, hogy a világ ezen részén is van alvilág. Míg Susanne Bier filmjei bemutatják, mennyire nem tökéletes ez a társadalom, addig Nicolas Winding Refn trilógiája rámutat, az alvilág és a drog hatalma még Dániában is tényező.
Az első rész 1996-ban született, így kár is lenne tagadni a Tarantino-hatásokat. Ennek ellenére a trilógia akár lehetne Guy Ritchie alkotása is, így szinte csak az érzelmek kifejezésére alkalmatlan, unalmas dán nyelv emlékeztetett rá, kurvára Dániában vagyunk. (Emlékezzünk csak vissza: a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső 1998-as…) Ennek ellenére nincs itt semmi gengszterromantika, nincs kikacsintó humor, nincs érzelgősség, a szereplők pedig egytől-egyik romlottak és ellenszenvesek, a kézikamerás felvételek pedig csak ráerősítenek az általuk elkövetett erőszakra. A film nagyságát az adja, hogy az alvilág szereplőit mindenféle cicoma nélkül mutatja be, mindhárom részben csak pár napra fókuszálva. Ezek az alvilági arcok azonban nem úgy csillognak, mint Robert de Niro a Casinoban…
A három rész egymáshoz szorosan nem kapcsolódik, csak a hasonló képi világ és 1-2 szereplő feltűnése jelent kapcsolódási pontot a dán maffiatrilógia egyes részei között. Az első rész (1996) főszereplője Frank, a piti drogdíler, a kemény csávó, akinek a maffia hierarchiája bebizonyítja, nála is vannak keményebbek, akiknek nem ildomos tartozni.
A második rész (2004) központi figurája a börtönből szabaduló Tonny (a zseniális Mads Mikkelsen alakítja), aki legalább annyira harcol, hogy kikerüljön ebből a világból, mint amennyire maffiavezér apja büszkeségét szeretné kivívni. (Nyilván nem az egyetemi matek vizsga eredményével…)
A harmadik rész (2005) Milo, a szerb maffiavezér nagy napját mutatja be, melynek reggelén még lánya születésnapjára készül. Talán ez a rész a “legdánosabb”, a film pedig megmutatja, a vén gengszter hiába akarja ezt a napot ünnepként megélni, életében nincs átmenet: ezen a napon is csak az alvilágban és az erőszakban süllyed el.
A trilógia nézése során sokszor éreztem azt, hogy “eddig és ne tovább” és nem feltétlenül az erőszak miatt, hanem a szereplők (”barátok”) közötti beszélgetések egyszerűsége miatt. A film annyira hiteles, hogy már fáj, hiszen borzalmasan naturálisan mutatja meg, mennyire értéktelenek az emberi kapcsolatok, ha az érdekek úgy kívánják. Olyan világ ez, ahol a gengszter egyik pillanatban még azon bensőséges álmát meséli el neked, melyet senki másnak, ellenben ha másnap nem fizetsz neki pontosan, a térdkalácsod bánhatja…
Sajnálatosan a Pusher-trilógia nagy publicitást nem kapott hazánkban, így kötelességemnek érzem, hogy eme írással kijelentsem, e trilógiának a legnagyobb alvilági történetek között van a helye.
A filmtörténelem egyik 10/10 pontos filmje, gyermekkori kedvenc, kivételes klisé mennyiség. Kivételesen jólfésült Van Damme vs. mellcöcögtetős Bolo Yeung. Már a trailer alatt könny szökött a szemembe, ugrópörgő rúgásokat és nindzsázást akarok a nagyszobában.
Ennél már csak ez a film jobb…
A sorozat előző darabjában Elvis mutatta meg a brit punkoknak, hogyan kell a Hey Jude-ot szépen előadni, az alábbi dal előadásának viszont már sokkal szomorúbb apropója volt.
1980. december 8. másnapján a Queen londoni koncertjén adta elő először John Lennon Imagine című dalát és tette ezt még a turné 3 további állomásán, tisztelegve a legenda előtt. (Az alábbi verzió legjobb tudásom szerint a frankfurti koncerten készült.)
Mikor a tribute bandák szóba kerülnek (mint ahogy legutóbb a The Australian Pink Floyd esetében is) mindig érkezik 1-2 komment, miszerint “jaj minek nézzem őket, ha ők nem is az eredeti zenekar”, “miért nem csinálnak ezek saját zenét”, és még sorolhatnám.
Én mindig azt mondom: a jó tribute zenekarnak minden meg van bocsátva. Mitől jó? Nyilván itt is érvényesül a szubjektivitás, de az én definícióm szerint, ha egy tribute zenekar előadása alatt se nem kacagok, se nem szégyellem magam az előadó helyett, akkor már nem lehet baj. Az egyediség, amit még egy tribute zenekar is meg tud teremteni, az pedig már grátisz.
Tökéletes példa a Z.U.P. nevű banda, akiket először egy hazai tribute fesztiválon, hajnalban csíptem el a PeCsában (soksörösen). A banda repertoárja kifejezetten sokszínű, mely jelző az előadásmódjukra is alkalmazható. Ráadásul pont a 2009-es PeCsa fellépés óta indult meg a szekerük és már a hazai fesztiválszervezők sem feledkeznek meg róluk, sőt az MTV Icon szériában is megmutatták magukat.
Az alábbi videók talán titeket is meggyőznek…
Mikor a tribute bandák szóba kerülnek (mint ahogy legutóbb a The Australian Pink Floyd esetében is) mindig érkezik 1-2 komment, miszerint “jaj minek nézzem őket, ha ők nem is az eredeti zenekar”, “miért nem csinálnak ezek saját zenét”, és még sorolhatnám.
Én mindig azt mondom: a jó tribute zenekarnak minden meg van bocsátva. Mitől jó? Nyilván itt is érvényesül a szubjektivitás, de az én definícióm szerint, ha egy tribute zenekar előadása alatt se nem kacagok, se nem szégyellem magam az előadó helyett, akkor már nem lehet baj. Az egyediség, amit még egy tribute zenekar is meg tud teremteni, az pedig már grátisz.
Tökéletes példa a Záhony Unplugged Project nevű banda, akiket először egy hazai tribute fesztiválon, hajnalban csíptem el a PeCsában (soksörösen). A banda repertoárja kifejezetten sokszínű, mely jelző az előadásmódjukra is alkalmazható. Ráadásul pont a 2009-es PeCsa fellépés óta indult meg a szekerük és már a hazai fesztiválszervezők sem feledkeznek meg róluk, sőt az MTV Icon szériában is megmutatták magukat.
Az alábbi videók talán titeket is meggyőznek…
A The Jolly Boy-ról korábban sokat nem hallottam, de az alábbi videót látva azt gondolom, így kell tisztességben megőszülni.
Mindamellett, hogy az Amy Winehouse-dal feldolgozása csodásra sikeredett, olybá tűnik nekem, az urak nyugdíjas éveiket töltve rendesen kábítószerezhetnek. Aztán persze lehet, ez a kettő dolog össze is függ.
Ez kurvajó! Az Óriás, a Turbo és az Irie Maffia Rock Trio kollégiumi turnéra indul, melynek első helyszíne a Schönherz. Nagyon riszpekt kezdeményezés! A belépő ára pedig nem tétel.
Hazánk fia, nevezetesen Győry Balázs nyerte a a Röyksopp Senior című albumához meghirdetett videópályázatot!
A klip mindösszesen 10.000 forintból készült, a nyeremény pedig 1.000 dollár, valamint az a csekélység, miszerint a Röyksopp az alábbi klippel promotálja Fear című számát. Büszkeség!
