B-oldal

Kedves hangszerek iránt érdeklődő gyerekek! Itt a nagy alkalom! 17. alkalommal kerül megrendezésre, az önkéntes alapon szerveződő Gitármánia és Zenei Továbbképző tábor! Egész héten tehetségkutató (na, nem olyan), ingyenes stúdiózás lehetősége, hangszeres és zenekari órák, koncertek, kurzusok, a hazai élet elismert zenészeinek részvételével. Az alábbiakban a szervezők nyílt levelét közlöm nektek. Remélem sokatok érdeklődését kapja el! Üdv, Overdrive

XVII. Gitármánia és Zenei Továbbképző Tábor – Szolnok – Tiszaliget 2010. július 19-25.

“Megróttak a barátaim, hogy egyszer az életben, miért nem foglalom már végre össze a teljes Gitármánia Tábor történéseit, ideológiamentesen, feketén-fehéren, tételesen papírra vetve mindazt az „eseményhalmot”, ami velünk megesik évről-évre ezalatt az egy hét alatt. Azt mondtam nekik, amit a kisfiam tavaly nekünk, amikor megpróbáltuk elaltatni a délutáni zenekari próbaidőszakban… nem értitek, hogy ez lehetetlen! De ahogyan akkor mi, most ők is erősködtek, hogy ezt bizony mégis meg kell próbálni. Végül mi is elfogadtuk a gyerek válaszát, amelynél jobbat most én sem tudok kitalálni… hát próbálni, azt lehet!

[...] Bővebben!

Új videóval jelentkezett a Bijou zenekar! A zenekart és a klip készítőjét valószínűleg megszállta Uri Geller, én még ennyi evőeszközt klipben nem láttam…

A VB idején foci témával nem nagyon lehet hibázni… Ezt bizonyítja az Ocho Macho együttes, mely legújabb - Pancho című - dalával Puskás Ferenc emlékének állít emléket.

Mondhatnám, hogy dallamok az anális szerelemről, de nem volna őszinte. Régóta tartozom ezzel a beszámolóval Overdrive-nak, a világnak, a lelkiismeretemnek, valamint Suzanne nővérnek és az árvaháznak. Utóbbi egyébként belülről ismeri a sztorit szerintem, mert Mária nővér utána nem volt hajlandó szentelt vízzel gargalizálni.

Tévedjen át a börtönblogra, aki erőszakot remélt, az alábbiakban kérem csupa beleegyezéses és élvezetet megéneklő trubadúr következik. Na jó, talán kis kivétellel (The Outhere Bros). Érdekes, hogy sem a seggbekúrás szempontból az importőr oldalon jelentkező női énekesek, sem az exkluzív forgalmazási joggal rendelkező melegek nem képviseltetik magukat a TOP5-ben, úgy tűnik, jobban megihlette a jelenség a donorokat. Pedig Celine Dion biztosan egekbe szálló, hibátlan (steril) hangon énekelné meg, hogy hogy folyt végig a luk-oil a combján csak attól, hogy belediktáltak valamit, de ő valószínűleg még életében nem látott faszt. Képen se. Nem úgy, mint S. Berci.

Szintén esélytelenül indulnak a listára kerülésért az instrumentális alkotók, se a Shadows, se Vangelis nem tudott felkerülni, pedig előbbi már a zenekar címében hordoz valami utalást, utóbbi pedig a “Paradicsom meghódítása” címmel neves elemzők szerint arra is méltóztatott finoman utalni, amikor 10 év házasság után végre sikerül kiudvarolni az asszonyból, hogy feküdjön hasra. Persze nem neked sikerül, hanem a szomszédnak, a postásnak, vagy a plébánosnak, de ez részletkérdés.

Vajon dalok-e ezek? Vagy slágerek? Vagy inkább rigmusok? Himnuszok? Én azt mondom, stilisztikailag az aktushoz a szótár a nóta kifejezésnél nyílik ki. Röviden tehát:

TOP5 seggbekúrós nóta EVÖR

1. Serge Gainsbourg - Je T’aime
2. Inner Circle - Sweat (A La La La La Long)
   Az “and if you cry, i wanna push it push it, some more” nem túl udvarias.
3. The Outhere Bros - I wanna fuck you in the ass
   (ez nem biztos, hogy arról szól, de utal rá)
4. Hair - Sodomy
5. Peter Griffin - Cowboy Gaysex

Serge Gainsbourg és Jane Birkin olyan legendásan borították a szerelmüket a világra, hogy aranyérmük szinte elbitorolhatatlan. Vasváry-Tóth Tibor és Újvárossy-Nagy Krisztina (ez 2 ember) szolid magyar fordítása olyannyira hű próbált lenni, hogy már a fordításhoz is ketten kellettek. Talán ki is próbálták. “Uh, vigyázz baze… aha, most jó. Várj, leírom. Na, mehet.” Ők valahogy nem térnek ki a fordításban arra, hogy “jövök-megyek a veséid között”, amit más francia tudorok egyértelműen felfedezni vélnek a dalban. Ne legyenek kétségeink, akik dalba merték önteni 1969-ben, ahogy egymásba élveznek, azok hódoltak a különböző gaping és cream pie kultúráknak is, ha volt neve éppen, ha nem. Serge tuti letolta a zongorista ujjait Jane torkán úgy, hogy csak a Doxa látszott ki. (Lájk.) Csatolom is a duó korabeli fotográfiáját korrekt dokumentáció végett. Amint a mellékelt bizonyítékon látszik, az úriemberről biztosan nem esett le se az olvasószemüveg, se a bézbólsapka, mert úgy eláll a füle, hogy magának súgott általánosban. Nem szép, viszont valószínűleg olyan a cerka, mint egy versenyló lába. Birkin néni pedig egészen nyugodtan lehetett volna a Mrs. Robinsonom, ha éltem volna az érintett évben. Csak has alapján befér abba a szűk másfélmillió csajba, aki bármilyen testrésszel fojtogathat. Szóval adnám Birkin nénit.

Az meg remélem, világos, hogy a joghurt, a színház és a demokrácia mellett ezt is a görögöktől kaptuk. Azért hozzátettek szépen a világhoz, tényleg hátradőlhetnek.

A zenei arculat alkotását is szem előtt tartva, íme az alkalmazott művészet és a seggbekúrás metszetének kiváló példája egy reklámban. Ha ez a szpot nincs, akkor az Outhere Bros élete soha nem nyer értelmet, minthogy jobb napjaikon is kiemelten tagbaszakadt ostoba zenét produkáltak.

Bár sosem néztem a legendás A-Team (azaz “A” csapat) sorozatot, de épp az alábbi videót találtam a Zinterneten.

Kevesebb arany a nyakban, Liam Neeson a főszerepben, kérem szépen itt egy újabb remake, azaz mondhatni A-Team: AKKOR és MOST! Könyvben jobb volt

Bár sosem néztem a legendás A-Team (azaz “A” csapat) sorozatot, de épp az alábbi videót találtam a Zinterneten.

Kevesebb arany a nyakban, Liam Neeson a főszerepben, kérem szépen itt egy újabb remake, azaz mondhatni A-Team: AKKOR és MOST! Könyvben jobb volt

A veszprémi Hősök negyedik albumának előszele a levegőben: az Aki velünk (van, az felteszi) már az új albumra készül, ehhez készült videó. Magunk közt szólva nekem is feltehetné ma valaki, csak úgy, hirtelen megfontolásból.

Az új albumnak még nincs munkacíme, de amint hallható, jól alakul, ehhez a számhoz az alapot Sima készítette. Szöveg: Mentha, Eckü, Brash. Keverés: Fegyverneky Sándor. Rendezte: Köz Béla + Szobay Richard, DOP: Spáh Károly + e357, vágó: Gradvolt Róbert, superwise: Hello - 2010.

A rocktól a kedvedet egy pillanatra elveszi, aki velük van a netre is felteszi.

Hősök a weben:

• http://hosok.hu/html/index.php
• http://www.myspace.com/hosok
• Facebook
• http://www.apmusor.com
• http://www.ecku.blogspot.com

Nincsen annál szebb, mikor egy dobos csak úgy megőrül. Keith Moontól Mike Portnoyig, vagy akár a forgószínpados Neil Peartig, ha úgy tetszik, álljon itt egy csokornyi infantilizmus, avagy hogyan felejtsük el, hogy több ezren (tízezren…) figyelnek minket, miközben mi vagyunk a zenekar egyik tagja, akiért jegyet vettek a népek, ellenben azt sem tudjuk mi van, csak püfföljük a bőrt. Persze, Keith Moon e tekintetben is MÁS.

Annak idején (90es évek) én is rákattantam a Pearl Jam-re, aztán a Vitalogy album és a Sportcsarnokos buli után elvesztettem a kapcsolatot a zenekarral, minden különösebb ok nélkül. Hiszek a sorsban, ami nem hagyta, hogy ők és én külön utakon járjunk és elintézte, hogy egyszer csak késztetést érezzek, hogy meghallgassam az akkor megjelent Backspacer albumukat. A kihűlt szerelem újra lángra kapott, egyértelmű volt, hogy elolvasom a könyvet. A könyv jó.

Hogy miért jó és hogyan lehetett volna tökéletes, íme: 

A könyv eredeti címe: Pearl Jam & Eddie Vedder. A magyar fordításból Eddie már lemaradt, ami azért is furcsa, mert tényleg végig ő van a középpontban, ahogy a színpadon is frontember, úgy a oldalról oldalra rajta keresztül lehet olvasni a zenekar dolgairól. Ez egyrészről számomra azért aggályos, mivel nem akarom elhinni, hogy a siker összetevői közül ő lenne a legnagyobb. A Pearl Jam zenéjét nem egyértelműen a szöveg viszi el, a zenét pedig nagyrészt Stone Gossard és Jeff Ament, illetve Mike McCready szerzik. Másrészről azért jogos az Eddie hegemónia, mert a zenekar körüli zenei bulvár jellegű fennforgások mind hozzá fűződnek: vajon tényleg olyan hányatott sorsú gyerekkora volt, mint ahogy azt szövegeiben megénekli? Ezt elég tényszerűen leírja a könyv, de mégis az olvasóra van bízva a döntés. A Vedder - Cobain ellentét is végül a két zenekar ellentéte lett, talán még a rajongóké is, aztán a végén egy, az egész zenekarra és Vedderre is jellemző szép emberi gesztussal tettek pontot a végére. Mind a két zenész közti párhuzamot, mind az ellenséges időszakot és a békülést is szépen levezeti a könyv, ezen kívül a zenekar sok-sok emberi és rendkívül szimpatikus megnyilvánulását nagyítón keresztül mutatja meg. 

[...] Bővebben!

Nos, úgy érzem, itt az ideje, hogy a Premier League nagy csatája (Judas – Maiden) után nézzünk egy derbit a Bundesliga I-ből is. Lássuk, mire megy egymás ellen a germánok két nagy büszkesége, az Accept és a Helloween! Hogy miért pont ők? Azért mert huszonöt évvel ezelőtt, mindketten egy azóta klasszikussá érett albummal taroltak: az Accept a Metal Heart-tal, a Helloween pedig a Walls of Jericho-val.
A fociban ugyebár Anglia és Németország nagyon nem ugyanazt az élményt nyújtja, de jelen esetben nincs is olyan nagy különbség. Ha rosszmájú akarnék lenni, simán elintézhetném a két lemezt annyival, hogy a Metal Heart egy németesen sarkosra reszelt Judas Priest kópia (meg egy jó adag AC/DC), míg a Walls of Jericho egy felgyorsított Iron Maiden. És bár a két kijelentést nem lenne nehéz alátámasztani, azért mind Udo, mind Kai Hansen ennél sokkal több tiszteletet érdemel.

Nem vagyok igazán német párti semmiben, de ez a két album, annak ellenére, hogy dől belőlük a fűszeres kolbász ízzel felböfögött német sör szaga, egy kor  felejthetetlen mesterműve!

1985… ez bizony a Heavy-metal és a dauerolt haj dicső korszaka, már jönnek ezerrel a keményebb bandák, mint a Slayer, Exodus, Megadeth, Anthrax, szépen fejlődik a prog-metal színtér, de még nincsenek víz alá nyomva a hajbandák sem (van pár év a grunge-ig). Ebben a közegben, amikor a szegecs, felvarró és műbőr dzseki fogyasztás ezreknek jelentett biztos megélhetési forrást, nagy respektje volt még az olyan „igazi” metal bandáknak, mint a már pár erős lemezzel szépen kaszáló Accept és az éppen csak megalakuló Helloween.

Engem 13 évesen talált meg a két klasszik lemez, és mondanom sem kell, hogy mind a mai napig megvan valahol a szekrény mélyén mindkét bakelit! Az Accept lemez természetesen a Metal Heart miatt lett széles körben ismert, és a Für Elise dallamnak köszönhetően valószínűleg sok hozzám hasonló kölyöknek ez jelentette az első élményt a komolyzenével. Sokaknak szerintem az utolsót is, szóval emiatt még inkább becsüljük meg ezt a dalt. A Helloween pedig újszerűségével hódított, nagyon gyors volt és gyilkosan kemény! Egy darabig csak egy vadabbat ismertünk náluk, na, az volt a Running Wild. Ma már ez vicc, de így volt.

A két album sikere szerintem nagymértékben egy emberhez köthető mindkét bandánál. Igaz, a Metal Heart tele van jobbnál jobb dalokkal, de az igaz kuriózumot egy terepszínű ruhában pózoló, hangadottságait tekintve valahol Lemmy és Brian Johnson (tudod, olyan hang, mintha belülről borotválkozna az ember) közé besorolható, gonoszul fröcsögő törpe jelentette. Az embert, akiről akár egy csúnyán berekedt miniatűr Shrek is eszünkbe juthat, Herr Udo Dirkschneider-nek hívják, és a német metal színtér legnagyobb ikonjainak egyike. Ma már talán kevesen hallgatják, de Udo nagyon nagy király volt akkoriban! Szerintem még a német metal szőke cédája, Doro Pesch is meglehetett neki. Ezt némi éllel mondom, de kamasz koromban nagyon irigyeltem volna őt ezért. Mármint Udo-t.
Személyes kedvenceim a Metal Heart-ról a lemezt záró, nagyon dallamos, a gitárral együtt óóóóó-zós Bound to Fail és a Too High to Get it Right (csuháááj csu get it rájt – mint a bikucsunáj).

A Walls of Jericho nemcsak a zenével varázsolt el egyből, a borítóját is imádtam! Arról nem is beszélve, hogy mániákusan rajzoltam mindenhova a tökfejeket és a zenekari logókat: jutott mindenhova, a tolltartómra, minden padra, a farmeromra stb. Imádtam Kai Hansen-t, a herélt hangú sikolyait, a gitárjátékát, a dalait. De a másik gitárost, az Edvin Marton típusú arcberendezést felmutató Michael Weikath-ot is csíptem. Áhítattal hallgattuk a  Heavy Metal (is the Law) című dalt, amiről úgy hiszem, hogy minden későbbi csordavokál alapját képezte.
Igaz, Hansen hamarosan átadta a mikrofont egy bizonyos Michael Kiske nevő srácnak, és az igazán nagy sikerek már hozzá kapcsolhatóak, a banda esze szerintem mindig is Hansen maradt.

Metéljenek körbe háromszor, ha meg tudom mondani, melyik banda és melyik lemez állt közelebb a szívemhez! Részemről igazságos döntetlen a végeredmény. Neked hátha segít a döntésben a Metal Heart és a How Many Tears: