Tarantino és Rodriguez Texas Rangere
2009. július 24. 22:46 | Interstellar Overdrive | Hozzászólás »
Minél több filmet látok, annál többször jön közben a folyamatos frusztráció, hogy “úúúú, melyik filmben is láttam ezt a csávót?!”. Ilyenkor mindig óriási iemdébézés kezdődik (www.imdb.com), csodálatos dolgokat lehet találni.
Kedvencem, az alábbi példa, mely egyike azon felesleges információknak, mely a fejemben összeállt, most titeket traktállak vele.
Vegyél egy karaktert (texas ranger), adj neki egy nevet (Earl McGraw) és szerepeltesd 2-3 percekre filmjeidben, játszasd ugyanazzal a színésszel éveken át (Michael Parks), közben élvezd a perverzitást, hogy rajtad kívül erre senki nem figyel oda, csak esetleg az olyan fanatikus hülyék, akik még talán blog írásra is adják a fejüket.
Ki is akkor ez a Texas Ranger Earl McGraw?
1. Alkonyattól pirkadatig: a film nyitó jelenetében maga Tarantino végez egyik kedvenc színészével, mert bizony szerinte az eladó “jelzett” a rangernek.
2. Kill Bill 1: klasszik jelenet, amikor a napszemüveg mániás Texas Ranger Earl McGraw fiával megérkezik helyszínelni a mennyasszony gyilkosság helyszínére.
3. Death Proof: na vajon mit játszik a Texas Ranger Earl McGraw a Death Proof-ban? Texas Ranger Earl McGraw szerepét, például ahogy fiát edukálja a kórházban. (A varázs kedvéért a videón olaszul.)
4. Planet Terror: a csodálatos zombi-blődliben is feltűnik, itt már igazán kidolgozott a karaktere, szépen pusztítja a vérszívókat, ráadásul még lányát (Dakota McGraw) is megmenti őrült-zombiférjétől. Nyilván, mint Texas Ranger Earl McGraw.
Kiegészítő információ: a méltán ismeretlen Alkonyattól pirkadatig 2-ben fia (James Parks) játsza Texas Ranger Earl McGraw fiát, Edgar McGraw-t (Deputy McGraw), akiről már fentebb természetesen a kórházi és helyszínelési jelenetekben szóltam. Hát, szépen kirajzolódott az öreg családfája a Tarantino-Rodriguez filmeken keresztül.
Nagyon sok hasznos infóval gazdagodtatok, nem igaz?! Büszke is vagyok magamra.
Bréking: a Cinematrixban olvasott 
Most már nem bánom, hogy Bruce Willis vagyok, és soha nem vagyok beteg, de általánosba’ (!) azért lettem volna gyakrabban. Olyankor legitim módon lehetett otthon herézni, és az iskolába indulás után kezdődő SkyOne műsorokból csemegézni. Csak ott volt Inspector Gadget, a magyaron szartak a szegény, beteg gyerMekekre, Nas Ecran ment meg az Engedjétek hozzám. Csak hétvégén volt Hagyd aludni a papát, Idesüss, esetleg Cimbora. Egy viszonlyag dugható állapotban lévő szőke műsorvezető csajszi konferálta fel a Sky sztárjait, én 10-12 évesen nem tudom, mire gondoltam vele kapcsolatban, de nem nagyon nem nyúlhattam mellé.
Sose szerettem. Nyilván 1980-tól 1996-ig azért nem, mert a nevét sem hallottam. A számukra szélesebb ismertséget hozó Trainspottingtól egyenesen rosszul voltam, nekem az a rész, ahogy a halott csecsemő mászik a plafonon, eldöntötte, hogy nem akarom ezt a filmet kétszer megnézni. Elsőre is fogtam a lényeget, megjegyeztem a kulcs-poénokat, de szarom le a kult-jelleget, inkább A zongoristát nézem meg kétszer egymás után. Akik képesek voltak többször is megnézni, a soundtrackbe teljesen beleszerettek, és éreztem, ahogy elkezdődött a 90-es évek végén az Underworld hatására egy kis keresgélés a sötétebb, mélyebb elektronikus zenék irányába azok részéről, akik előtte kommerszebb dolgokkal is beérték. 
A 90-es évek zenei kavalkádjában volt minden, amit szerencsére minél hamarabb el lehetett felejteni, vagy ki lehetett nőni. Persze nagy kérdés, hogy ki kell-e nőni? Születtek ugribugri-nyálas fiúbandák, tarolt a dancefloor, szívtuk magunkba a tudást a Bravo és Popcorn magazinokból, a “Szex, szerelem, gyengédség” rovat által kikövezett úton. Bár azt szerintem egyik sem írta, hogy DJ Bobo igazából Peter René Baumann. Valaki ekkor volt az első általános iskolai táborban, mások gimis, vagy egyetemi gólyatáborokba készültek. A korosztályok közt talán csak a 
Az üvegezésen túl elmaradhatatlan kellék volt a női zuhanyzóba benézés. Bárcsak emlékeznék bármire is a Mr. Vain-en kívül. A tábor utolsó napján jöhetett a tábortűz, a lánnyal füstön át összenézés és szégyenlőség természetesen. (Ha még volt elem, a magnóból szólt az Ákos “Helló”, vagy a Bon Jovi “Bed of Roses” című száma. Na, jó vérciki, de a 4 Non Blondes szólt, áááá.). A tanár, vagy a kísérő szülő alig várta, hogy modoroskodva mondhassa: “szépre száll a füst“. 2009-ben azért elgondolkodtató, hogy “a lány” tuti nem tudta, hogy tetszik nekem, pedig valószínűleg én is tetszettem neki. Nem is lett belőle semmi, max. órai levelezés, esetleg másolt kazetta csere. (Nyilván egy 2 Unlimited, egy Roxette, vagy a robinhúdos Bryan Adams.) Az órai levelezés pedig külön tanulmány volt, hangos kuncugás a padok között, jöhetett is a tanár intő mondata: “olvassa fel az egész osztálynak, hadd’ nevessünk mi is“, majd a levél elvétele “év végén visszakapod“. Drámák, szerelmi bánatok, így esténként egy kiskamasz szobájában csak a 
Csináltunk már ilyet…
