B-oldal

Már akkor kiszúrtam a Slash könyvet, amikor Nikki Sixx Heroin Naplók című kiadványát először felfedeztem egy könyvesboltban, de mivel Nikki könyve sokkal izgalmasabbnak tűnt újszerű formájával és különleges tartalmával, Slashnek egészen mostanáig türelemmel kellett lennie. Bocs, Slash. Most viszont itt a te időd!

A könyv alapján részletesen megismerhetjük Slash emlékeit, a zene iránti elkötelezettségét, na meg azt a furcsa nihilt, amiben élete nagy részét tengette, illetve tengeti, miközben betekintést kapunk egy óriási zenekar mindennapjaiba, küzdelmeibe, sikereibe és rothadásába.

A történet természetesen a gyerekkor felidézésével indul. Bár kor- és sorstársaival összehasonlítva Slashnek látszólag nem volt különösebben megrázó a gyerekkora, de a szülők (szépséges fekete anya és elvont, művészetekért rajongó fehér, hippi apa) válása azért neki sem kedvezett. A divat szakmában dolgozó anya a válás után nem élt hétköznapi életet. Így ha csak rövid időre is, de Slash akár nevelőapjának is mondhatta volna David Bowie-t, akinek tök természetes volt, hogy a felesége és a családja mellett teljesen nyíltan szerelmi kapcsolatot tartott fenn Slash anyjával. Slash világában azért valami már ekkor sem stimmelt: állandóan szökni akart, mivel meggyőződése volt, hogy anyja és apja nem a valódi szülei, csak elrabolták őt az igazi családjától. 

Kiskamaszként a BMX a mindene, ebből a szenvedélyéből Steven Adlerrel, a Guns első dobosával kötött életre szóló barátsága zökkenti ki. No meg Eddie Van Halen Eruption című forradalmian újszerű szólója, valamint az Aerosmith Rocks című albuma. Ez utóbbi olyan szinten megérinti, hogy az Aerosmith azóta is a legfontosabb hatása és legnagyobb kedvence. A rock zenével ismerkedő kamasz sajátos módon bővíti kazetta gyűjteményét. A nem kicsit kleptomán ifjonc mindent ellop, ami érdekli. Kiváló tolvajnak bizonyul, s ez a mániája bizony nagyon sokáig elkíséri. Próbálnám szépíteni, de nehéz: kurva sokat és nagyon profin lop, nemcsak zenéket, gyakorlatilag mindent megszerez magának, ami megtetszik neki.
A könyvben lépésről lépésre nyomon követhetjük a zenei karriert az első szárnypróbálgatásoktól a Guns megalakulásán majd felbomlásán keresztül egészen a Velvet Revolver első komoly sikeréig. Érdekesség, hogy a sztori befejezésekor Slash még roppant lelkes és bizakodó a Velvet Revolver jövőjét illetően, azóta persze tudjuk, hogy nem jöttek be a számításai, és ismét énekes nélkül maradt (a legfrissebb hírek egy érdekesnek ígérkező szóló lemezről szólnak sok-sok neves vendéggel). Egyébként az énekes hiány (Axl sokszor cserbenhagyja a zenekart) olyannyira végigkíséri a pályáját, hogy Steven Tyler, Aerosmith énekes állítólag minden alkalommal a képébe röhög, és megkérdi Slasht: „Hol az énekesed, haver?”.

Slash egész történeten végighúzódik az a furcsa szeretem / gyűlölöm viszony, ami közte és Axl között kialakult és a végén egészen extrém formát öltött. Látható, hogy Axl furcsa hóbortjai, kiszámíthatatlansága és irányítási mániája nemcsak a közönséget paprikázták fel számos alkalommal olyan szinten, hogy utcai zavargások, rombolás követett egy-egy félbeszakított koncertet, de a zenekart is teljesen szétzilálta, miközben teljesen megőrjítette az amúgy is roppant labilis társaságot. Az elmérgesedő, pereskedésbe, csúnya sárdobálásba torkolló kapcsolatokat jellemzi, hogy Slash a könyvében roppant óvatosan és diplomatikusan fogalmaz minden olyan témában, ami Axl Rose-t érinti. Ha engem kérdezel, világos, hogy azért, mert félő, Axl simán pert akaszthat Slash nyakába még most is egy sértő vagy igazságtalan állítás miatt. Szomorú, hogy itt tartanak, de ez van. Természetesen szóba kerül az eredeti Guns reunion kérdése is. Slash elég kategorikus és a rajongók számára lehangoló okfejtése szerint ennek az esélye zéró. Elnézve a mai történéseket – végre kijött Axl-től a Chinese Democracy – tényleg semmi nem jósolja az újjáalakulás bekövetkeztét. Mindezek ellenére én nem vennék rá mérget, hogy ez sosem fog megtörténni. Mégpedig azért nem, mert egyértelműen érezni, hogy Slash a szíve mélyén nagyon is szereti és tiszteli Axlt -, és nagyon hiányzik neki az a zseniális dalokat játszi könnyedséggel létrehozó együttműködés, ami egykor jellemezte őket (persze ne felejtsük ki Izzyt sem, aki az alkotási folyamat aktív részese volt, vele szintén remekül tudott együtt dolgozni Slash). Egyébként Slash beszámolói alapján Axl egy önkínzó és totál öntörvényű zseni, aki az amúgy bivalyerős témákat meghallgatva, s fantasztikus érzékkel itt-ott megváltoztatva azokat, még magasabb szintre emelte, és igazi dalokká formálta a többiek ötleteit.

Természetesen szó van az alkohol és kábítószer függőségről is. Slash ebben többszörös világbajnok,  bár Izzy, Duff és Steven is példásan teljesít. A nagy önpusztításban legrosszabbul talán Steven járt, ő igazán kicsinálta magát, de szerintem Slashnek is csak egyszerűen szerencséje volt. Hosszú lenne felsorolni, mi mindennel és mennyi ideig pusztította magát. Ami meglepő és szomorú, hogy mindez bizony még 2006-ban is tartott. Hogy azóta mi van? Erre igazán csak Slash tudna választ adni, de van egy olyan érzésem, hogy ez a játszma még nem ért véget.

A csajok, szex témakörben is jócskán kapunk betekintést. A dorbézolás végét Slash házassága és két gyermeke jelenti, bár azért itt sem mernék nagyobb összegben arra fogadni, hogy Slash végleg megállapodott és lenyugodott. Mindenesetre szép felesége van, aki úgy tűnik, kordában tartja a trehány és lusta rock zenészt, és két tündér kisfiúval is megajándékozta őt. Az már más kérdés, hogy a fiúk keresztnevei (London és Cash), illetve a tény, hogy Slash első gyermeke megszületése előtt kutyát vesz felkészülés gyanánt, nem árulkodnak pallérozott elméről, de hát maga is beismeri, hogy bizony sem ő, sem a banda többi tagja nem tudta elvégezni a középiskolát. Mondjuk, ettől még lehetnének esetleg intelligensek. Az igazság azonban az, hogy erre utaló jelekből nem sokat találtam a könyvben.

Persze, van egy csomó sztori zenész kollégákról, turnékról. Ahogy a Mötleynek a Whitesnake volt az állandó céltáblája, Guns-ék a Great White-ot és a Poisont gyalázzák folyamatosan. Ez persze egyrészt simán magyarázható, ki nem adna egy jó nagy tockost mondjuk C.C Devil, Poison gitárosnak, de azért mégsem szimpatikus. Mint ahogy az sem, hogy gyakorlatilag egy-két bandától eltekintve mindenkit agyon fikáznak (a lemezkiadás előtt álló kezdő Gunst menedzselni akaró Paul Stanleyt is, amit sosem fogok nekik megbocsájtani). Sok történetet olvashatunk a Guns botrányos koncertjeiről, többórás késéseiről (amit szégyell az egész zenekar, ráadásul a Metallicával közös turné során Slash szembesül azzal, hogy milyen is, ha egy zenekar profi módon működik, és minden este meghal a közönségéért, na, ettől az élménytől teljesen kikészül). De megtudhatjuk azt is, hogy milyen jó poén a Soundgarden műsora alatt részegen, egy szál csizmában, cilinderrel a fejünkön guminőt dugni a színpadon…

Érdekes tapasztalás számomra, hogy bár Nikki Sixx és Slash esetében is napnál is világosabb, hogy mekkora pöcsök, Sixx esetében empátiát tudott ébreszteni bennem a könyve egy függő, de felettébb értelmes, intelligens zenész iránt. Slashnél ez valahogy nehezen jön. Nem tudom, lehet, hogy ebben az írásba besegítő újságírók a ludasak. Mindenesetre azt javaslom, hogy Slash-ben ne keressünk többet, mint ami: egy zenéért élő, karakteres gitáros, aki játékával és egyedi fazonjával egy hatalmas, de rövidéletű banda tagjaként írta be magát a rock történelembe. Mert beírta: a póz a tökig engedett Les Paullal, félmeztelenül, pulikutya frizkóval örökre az övé marad!

A Cartaphilus kiadványa tartalmas, érdekes munka, s bár a Nikki Sixx féle naplóval való kényszeres összehasonlítás során - nálam legalábbis – több tekintetben is alulmarad, ez egy olyan könyv, amit minden egykori és mai Guns fanatikus nagy élvezettel forgathat.

És hogy ne maradjatok zene nélkül:

Nikki Six: Heroin Naplók | Rózsák háborúja a Kinai Demokráciában