B-oldal

Menny és Pokol! Itt a Heaven and Hell várva várt albuma, a Devil You Know!

A heavy metal ősatyjának számító Black Sabbath életében már történt egy s más az elmúlt pár évtized alatt, de abban talán még a legoptimistább rajongók sem bízhattak pár évvel ezelőtt, hogy ez a mocskos gólem még igazán életre kelhet. De megtörtént! Igaz, más néven - Ozzynak és a jogi bonyodalmaknak köszönhetően -, de Ronnie James Dio és Tony Iommi újbóli egymásra találása után a Black Sabbath köszöni szépen, nagyon-nagyon jól van! Ezt bizonyította már a pesti koncert is 2007-ben, de ami még örömtelibb, hogy az Öregek egy nem remélt új albummal is bizonyítanak.

Igaz, nekem személy szerint nem ez a kedvenc felállásom. Ha azt hallom, Black Sabbath, rávágom, hogy „Ozzy”, ha azt mondod, „Dio”, azt felelem, „Rainbow”. Ennek ellenére imádom az egész bagázst, és ha most így hozta a sors, ez a formáció bizonyult életképesnek, ám legyen, mert így is kitűnően teljesítenek. Amúgy Ozzy felülmúlhatatlan ikon a szememben, de itt és most, ezekhez a dalokhoz nem mondhatnám, hogy hiányozna a hangja. Bár érdekes eljátszani a gondolattal, hogy ugyanezek a dalok hogyan szólaltak volna meg a Sötétség Hercege előadásában, de hát, ezt már nem fogjuk megtudni.

Az albumnyitó Atom & Evil nem kezd gyorsan, viszont nagyon is jellegzetes, jóleső érzéseket ébresztő, kimért Iommi riffeléssel igen. A második dalnál már kezdünk belemelegedni, hogy aztán harmadikként arcunkba kapjunk egy óriás nótát, a Bible Black-et! Zseni, ahogy kezd a dal, még ha a finom gitár dallamok nyomokban Stairway to Heaven-t is tartalmazhatnak, de ahogy aztán beindul a móka, az leginkább egy karámból kitörő, megvadult öszvér erejével vetekszik. Nem véletlenül lett ez az első klipes dal. (Az már egy másik kérdés, hogy sikerült hozzá egy annyira, de annyira buta, gagyi klipet csinálni, hogy csak röhögni lehet rajta. Ezt sajnos csak itt tudom megmutatni.) A következő Double the Pain tartja a színvonalat, a tempót pedig jelentősen fokozza: "sabbathi" mércével mérve gyors, irgalmatlanul eltalált zakatolós részek váltakoznak benne lassabb, gonosz riffekkel. Telitalálat. A Rock’n’Roll Angel is nagyon tetszetős, talán a legszellősebb, leg Dio-sabb dal, kimondottan dallamos refrénnel. A továbbiakban akad egy-két gyorsabb szerzemény is a lemezen, tán leggyorsabb a rövid Eating the Cannibals, ezek sem gyengék, de az én ízlésem szerint a kimértebb tempók jobban állnak nekik. A kifejtősebb, csaknem hét perces albumzáró Breaking into Heaven megint csak ebből a fajtából való, méltó lezárása a korongnak.

A lemez mindent tud, amit egy Sabbath lemeznek tudnia kell. Nyomi Tóni olyan riffeket, hangulatokat présel ki az ördögszarvú Gibson SG-ből, amit senki más, ráadásul nem kis büszkeséggel töltheti el, hogy ezt így bizony senki más nem csinálta előtte. A hűséges társ, Geezer Butler basszus hangjai tömör betonoszlopként támasztják alá a nem kimondottan légies riffeket.  Vinny Appice nem üt sokat, hozzáteszem, hála Istennek, mert a Sabbath nem a kapkodásról szól. Viszont húzása és súlya van minden egyes koppintásnak.  A csúcs azonban Mr. Ronnie James Dio. Amit ezen a lemezen összeénekel, az továbbra is fenomenális. Ha még ehhez hozzágondolod azt is, hogy a Véndióbél Bácsi születési dátuma 1942 (!), akkor először is megállapíthatod, hogy bizony nincs kimondottan krisztusi korban, ha érted mire gondolok, aztán pedig hozzáteszed, hogy egy 66 éves ember egyszerűen nem énekelhet így! De mégis. Kis ember nagy hanggal jár.

Mit mondhatnék még? Ajándék ez a lemez minden öregedő, akarom mondani rutinos rockernek, a fiatalabb generáció pedig azért hallgassa, hogy megtudja, miből is táplálkozik mind a mai napig sok-sok zenekar a metal világában .Hogy csak egy friss példát mondjak, a Candlemass-os srácok, akiknek a friss kiadványa szintén csúcs, minden bizonnyal Sabbath-ra ráztak a tini diszkó helyett. Hallgasd csak meg a Hammer of Doom-ot az új albumról!

Szóval, hallgassátok sokat, vegyétek elő az ördögvillát, meg a léggitárt, oszt’ adjatok neki!

Ozzynak meg üzenem, hogy irigykedés helyett inkább készítsen egy régisulis Ozzy szóló lemezt Zakk Wylde-dal mondjuk a No More Tears stílusában. És akkor ő is bekerülhet a B-oldalra!

Íme, a Bible Black:

Nikki Sixx: Heroin naplók | Kedvenc album: Al Di Meola - Elegant Gypsy