B-oldal

Nem is olyan régen több-kevesebb sikerrel összegereblyéztem, hogy szerintem mi jellemezi a rock himnuszt mint dal típust. Néhány személyes kedvenceimet is összegyűjtöttem, de mivel mindezt kizárólag külföldi bandákra koncentrálva tettem meg, és ti is sorra nyomtátok a magyar kedvenceket, nem állhatom meg, hogy kitekintsek a magyar szintérre. Annál is inkább nagy örömmel teszem ezt, mert, ki tudja miért, a magyar rock gazdag óriási rock himnuszokban! Mielőtt a dalokra kanyarodnék, a korábban meghatározott stílusjegyeket hadd egészítsem ki néhány hungarikummal. A magyar rock himnuszok ugyanis, bár hordozzák a himnuszok jellegzetességeit, nem mindenben hasonlítanak a nagy példaképek himnuszaira, de nem ám!

A magyar rock himnusz jellemzői

• Az igazi nagy magyar rock himnuszok szinte mind a „hőskorban” születtek, lehetetlen körülmények között, többnyire olyan mostoha gitárokon, amelyeket Blackmore legfeljebb tűzifaként vett volna számításba.
• A magyar rock himnusz általában egyszerű, mint a kettes lego. A példaként szolgáló külföldi dalok komplexitása sem verdesi az egeket, de nálunk… hát, a fakezű gitárosok (tisztelet a kivételeknek) egész garmadája írt felejthetetlen dalokat.
• A „Ki kit koppint?” teszten bizony néhány dal elvérezne. Általában a himnuszaink mögött megbújik a nyugati kedvencek néhány frappáns megoldása. De számít ez valamit?
• A magyar rock himnusz biztos értékmérője egyértelműen Juhász „Nézz a szemembe” Előd Zenebutikja és Dévényitibibácsi Három Kívánság című jótékonysági műsora volt. Hányszor vártam én is epekedve, hogy egy szerencsés labdaelkapó kérjen már valami „keményet”! Kijelenthetjük, hogy azok a dalok, amelyek soha nem bukkantak fel egyik adásban sem, nagy valószínűséggel nem tekinthetők rock himnusznak.
• A szövegek változatosságát tekintve, úgy gondolom, túlléptünk a nyugati mintákon, de legalábbis témaválasztás területén sikerült újat hoznunk. Sokszor hősies pátosz vegyül a napi megélhetési gondokat felmutató, szociológiai korképként is felfogható szövegekkel („a ruhám bőr és nem ballon, az arcszeszem is csak pitralon”), időnként nyakon öntve megragadó vagy éppen zavaros lírai képekkel.
• A ’70-es-’80-as évek Magyarországán a zene nemcsak a csajozás, bulizás jól bevált eszköze volt, hanem a rendszer elleni lázadást is szolgálta, a politikai tiltakozás hol jobban, hol kevésbé bujtatott eszközét is jelentette. Ez volt az oka, hogy az igazán „veszélyes” rock himnuszt nem lehetett megjelentetni lemezen, netán kislemezen, ahogy ez akkoriban dívott. Ahogy az már a népmesék esetén is jól bevált, szájról szájra terjedt a koncertek, zenekarok, dalok híre.
• Furcsa paradoxonként a feketelistára tett előadók dalai az úttörőtáborok, építőtáborok kötelező kellékeként segítették a fiatalokat a lenini - és a lányok bugyijához vezető - úton.

Meg kell mondjam, nehezen tudtam összerakni a tízes listát, olyan bőséges a kínálat. Mindenesetre az alábbiakat tuti, hogy nagyon lehet szeretni. Íme, a legnagyobb kedvencek néhány személyes megjegyzéssel megspékelve: 

P.Box – Vágtass velem

Vikidál Gyula hatalmas kedvencem volt. Ma már feszengve hallgatom, ha néha élőben hallom őt: vajon sikerül-e neki úgy lejönni a színpadról, hogy ne döntse teljesen porba a szobrot, amit magamban én állítottam neki. Hatalmas énekes volt, remek bandákban énekelt óriási dalokat.

Korál – Ne állj meg soha

Fecót nagyon szerettem, mint ahogy a banda többi tagját is. Szimpatikus, intelligens zenészek. Az a fajta erős klasszikus háttér, amivel Fecó rendelkezik, plusz a kimagaslóan értelmes, sokszor lírai, szomorkás szövegek teljesen egyedivé tették őket. Kamaszkorom egyik kedvence volt a Túlsó Part című lemezük. Önsajnálóknak és szerelmi bánatban szenvedőknek mind a mai napig erősen ajánlott.

Piramis- Kóbor angyal

Egy számomra furcsa banda, zaklatott sorsú emberekkel. Som Lajos sosem volt egyszerű eset, de azt hiszem Révész sem lehetett az. Sanyika magyar Robert Plantként őrjítette meg a csajokat a hangjával, fazonjával. Egyszerű, de szívhez szóló zene, a jányok sokat sikonyáltak rá a koncerteken. Nem véletlenül.

Bikini – Legyek jó

Ahogy Lojzi irányította ezt a bandát, az mindig is imponált nekem. Könnyen fogyasztható, egyszerű zene, de nagyon tudják, hogyan kell slágert írni. Úgyhogy írtak is tucatnyit. Mindig volt mondanivalója a dalaiknak: humorosan fogalmaztak meg komoly dolgokat, és az élet nagy igazságait roppant frappánsan tudták összefoglalni („tudod a férfi megy, a nő pedig marad”) Ja, és imádom D. Nagy „s” hangjait!

Prognózis – Tele van a város szerelemmel

Ezt a klipet nem tudom kihagyni. Az alsógatya (gumibugyi?) örök rejtély marad. Krumpli fejű Vörös Pista egy óriási szívű, szeretnivaló bohóc. Amúgy ízlésesen és érzéssel gitározik, és őszinte, nagyon igaz szövegeket írt. Sajnálom, hogy a többi zenekarhoz mérten tartós, nagy sikert nemigen arattak. Viszont Pista szólóban még most is nyomja, zeneszeretetére alapozva bízom benne, hogy nem elégedetlen a sorsával.

P.Mobil – Kétforintos dal

Egyszerű de nagyszerű. Vikidál itt is több, mint meggyőző. 

Lord – A Vándor

A kiválasztottak kiváltsága, hogy ismerik és szeretik ezt a bandát. Pohl Mihály remek énekes, Erőss Attila pedig kiváló gitáros. Gidónak pedig jó a bajsza. Igazán híres talán csak ez az egy daluk lett. Mit mondjak, ez igazságtalanság velük szemben.

Beatrice – Boldog szép napok

Ferót régebben sokkal jobbal lehetett tisztelni, mint manapság. Én legalábbis így vagyok vele. Mindig nagy volt a pofája, rendesen oda is mondogatott a hatalomnak, sokkal direktebben és keményebben, mint bárki a zenész kollégák közül. Meg is lett az eredménye: kapott érte eleget, lemez meg nagyon sokáig sehol…Ennek is köszönhető szerintem, hogy széles körben ismertté csak a Boldog szép napok és a Nyolc óra lettek. Viszont ha Péter Bócsi kedvencére vagy kiváncsi, stikában hadd említsem meg a Nagyvárosi farkas-t!

István a Király – Szállj fel szabad madár

Bevallom, ma már, ha meghallok egy részletet az István a királyból, menekülök! Talán túlhallgattam, de anno ez óriási dobás volt. Édesanyám nemzeti érzelmektől fűtve és a rendszer elleni lázadásként, mert hogy ennek akkoriban ennek ilyen vetülete is volt ám, még a legelső előadások egyikére is elment, és magával vitt engem is kisgyerekként. Akkor keveset fogtam belőle. Aztán nem sokkal később már az általános iskolai Ki mit tud?-on saját tánc koreográfiát táncolt az osztályunk a dalra nagyon komoly jelmezekben. Én „nép” voltam. De kurva kemények voltunk. Főleg Koppány (a Sanyi).

Edda -  Kölyköd voltam

Patakiék rock himnusz gyárosok, de tényleg. Az Edda nagy szerelmem volt (de még Lovasi is utal ilyesmire…). Felejtsük el, hogy Pataki mit hoz ma, a korai Edda fenomenális volt, és én azt mondom, hogy még mai füllel is az! Abban a korban, abban a társadalmi, politikai helyzetben az első három lemez zenéje, szövege, energiája: utolérhetetlen! Minden bizonnyal kellett hozzá Slamó is Pataki mellé.

Az alábbi klipet mindenképp érdemes megnézni. Egyrészt azért, mert csodálatos Attis kezeslábasa, frizurája, bajusza és kialakulóban lévő gesztusrendszere, másrészt számomra lenyűgöző a koncert ereje, hangulata. Ej, azok lehettek a szép idők, amikor a fiatalság nagy tömegekben így szórakozott! Sajnos, ahhoz, hogy ennek részesei lehessek, nekem is pár évvel korábban kellett volna megszületnem. Hatalmas.

Rock himnuszok | Fekete metal

Felemás érzéseim vannak. Itt van ez a Scorpions, tulajdonképpen legendák. (Legendák?) Azt hiszem. Eleve nem igazán tudom hova tenni magamban a német zenét. Végiggondolva, tulajdonképpen - nem is tagadom - még nem hallgattam meg tőlük egy albumot sem elejétől-végéig, ráadásul a zenekari tagok nevét helyesírási hiba nélkül nem tudnám leírni. Most tovább cikizem magam, de évekig meg voltam győzödve, hogy a Wind of change első 2 sorát spanyolul, vagy valami holt nyelven éneklik ("I follow the Moskva, down to Gorky Park"). Hát egyáltalán nem.

Ha a zenekarral való találkozásaimra gondolok, akkor jóformán csak a lassúzásos élményeimre tudok emlékezni, melyeket ezúton is köszönök nekik. (Tisztában vagyok vele, hogy létezik a zenekar - számomra balladai homályba rejtett - "heavy" oldala is.) Most kedden ugyebár Budapesten, a Syma csarnokban lépnek fel a germán rockerek. Látom lelki szemeim előtt a sok égő öngyújtót, az összeölelkezést, az együtt fütyülést, a klasszikus rockmikrofonokat, frontemberkedést, esetleg még egy duplanyakú gitár is előkerül. Azon gondolkodom: baj ez? Egyáltalán nem. Nem akarom őket cikizni, így szerintem csinálják azt, amihez értenek. Valaki még ezredszerre is szeretné hallani a Wind of Change-t, hát kapja meg. Biztos van 1-2 háztartás, ahol porosodik a Scorpions póló, vagy a Klaus Meine bőrsapka, hát akkor most kerüljön elő!

Szóljon tiszteletükre az én TOP5 Scorpions balladám EVÖR:

1. Wind of change
2. You and I
3. Still lovin’ you
4. Send me an angel
5. Dust in the wind 

Scorpions & Omega - Wind of change (Népstadion, 1994)

Queen Budapesten | Újra nálunk járt a Biohazard

Egész évben megy a MASS-telenkedés, ma viszont végre újra megmutatta magát a biciklis társadalom a városnak. A Critical Mass felhívja rá a figyelmet, hogy nem összesen az az "egy hülye biciklis" van, aki "mindig" pont előkerül, és megelőzöd nagy nehezen, miközben balról a barom nem enged át a belső sávba, és örülsz, hogy nem ütötted el szegény kerekezőt. Erre a pirosnál elmegy meletted, hogy még egyszer meg kelljen előznöd, mire megszabadulsz tőle. Nem, nem egyedül van. Több ezren vannak.

B-oldal City nyugati testvérvárosa Amszterdam, ahol a biciklis az úr. Az autósoknak egyáltalán nincs riszpektje, a jelzőlámpák sem nekik szólnak, mint amikor a tanár azt mondja óra végén, hogy "a csengő nem a diáknak szól, a csengő a tanárnak szól". Utána jön a táplálékláncban a gyalogos. Erős réteg, de nem elég erős. Nála erősebb a villamos. Ezt azért emelem ki, mert van olyan sétálóutca, ahol minden átmenet és járda és kijelölés nélkül egyszercsak jön egy böszme nagy kék-fehér kombínó, és ha nem vagy olyan állapotban - márpedig nem vagy - könnyen alákerülhetsz. De akinek mindenben igaza van, az a biciklis. Több bicikli van, mint ember, mégis lopják, szóval hihetetlen.

Számos okot tudnék felsorolni, hogy miért nem járok mindenhová bringával, de egyik sem ok arra, hogy ne tartsam ezt tök jó dolognak. Végigbringáztam az első 20 évemet, ezért nincs piszkafa lábam, amiért hálás vagyok. Csepel (kicsit Harley kinézet gondolás), BMX (kontrás rosszabbnak számítás), mountain bike (sík terepen 48 különböző sebesség fontosnak vélése) útvonalat sikerült bejárni, és mivel egyszer sem ütöttek el, én is próbálok autósként

• senkit nem lekaszabolni, letolni,
• úgy megállni a lámpánál, hogy elférjenek mellettem, nem ráhúzni az autót, 
• meg mondjuk nem kiszállni parkolás után nagy lendülettel pont egy kerékpáros elé :))

Ennél többet nem is kell tennünk, csak örülni, hogy aki megengedheti magának a felhajtott nadrágszárat a munkába járáshoz, az választhatja ezt, és csinálhatja. Ez is hozzá tartozik ahhoz, hogy igazi mai európai város Budapest. Küldenék ebből az alkalomból 5 számot a bringásoknak out there, és mindenkinek, aki szereti, valamint azoknak, akik nem szeretik és amúgy is otthon ülnek vasárnap.

TOP5 bringás szám a hétvégére:

1. BMX banditák soundtrack
2. Queen - Bicycle (eredeti, betiltott klip!)
3. Kraftwerk - Tour de france
4. Pink Floyd - Bike
   
5. Plastiscines - Zazie fait de la bicyclette :))

Azért a bringás zene lista nem teljesen evör… de MASSZív. Végül egy kis bónusz - 5 film, amelyben meghatározó biciklis jelenet volt, ami talán súg egy kicsit, mit gondoljunk a bicikliről:

1. E.T. hazatérése
2. Butch Cassidy és a Sundance kölyök
3. Az élet csodaszép
4. Jóbarátok
5. Kincsvadászok

Persze nem elfelejtve a kifejezetten cangás filmeket, mint a Az utolsó gyönyörű nyár (Breaking away) vagy az Ezüstkerék (Quicksilver). Két kerék mind fölött, két kerék kegyetlen, kettő a sötétbe zár, bilincs a két kerék.

Két kerék mind fölött, két kerék kegyetlen, kettő a sötétbe zár, bilincs a két kerék.

Szerintetek melyik minden idők legjobb albuma? Van egyáltalán ilyen? Van értelme ilyenen gondolkodni? A Rolling Stone magazin megpróbálta.

A Rolling Stone magazin szerkesztői történetesen 237 megkérdezett "illetékes" szavazatai alapján állították össze minden idők legfontosabb albumainak listáját. A felkért szavazók közt zenészek, újságírók, lemezkiadók vezetői, valamint rádiós műsorvezetők voltak, a voksokat pedig az Ersnt & Young cég dolgozta fel (a súlyozásos módszer lényegét mondjam el, vagy a Coca Cola receptjét?). Az eredmény a Rolling Stone: Minden idők 500 legjobb albuma című könyv lett.

Az 500-as lista inkább az "amerikai ízlést" követi, mint az európait. A listán legtöbb albummal (nyilván?) a Beatles és a Rolling Stones szerepel (10-10), de a nyomukban ott van Bob Dylan (9), valamint a jó öreg Bruce Springsteen (8) és a The Who is (7). A statisztikusok számára mondom, hogy a legtöbb album a 60-as és a 70-es évekből reprezentálja magát (több mint az 500-as lista 60%-a), melyet tetéz, hogy az első 10 albumból 7 a 60-as években született.  

Vannak érdekes dolgok az 500-as listán… Kinek vérmérséklete szerint lehet meglepő, vagy érthetetlen a The Clash - London Calling 8. helyezése, vagy az, hogy csak az első 10-ben 4 Beatles album szerepel. Ellenben a Dark side of the Moon "csak" a 43., a Led Zep IV. a 66., Back in Black a 74., A Night at the Opera 226., a Metallica "Fekete Album" 249., a Blood Sugar Sex Magik 306., a Rage against the Machine 364. és még sorolhatnám. Lehet érvelni, okoskodni, veszekedni, miközben vallom, ízlésről nem lehet vitatkozni. Miközben ütköznek a korszakok, a stílusok, a legendák, saját kedvenceit mindenki feljebb tolná és bevallom, én is széttárt karral értetlenkedtem a könyvben található 1-2 helyezés felett. Mindamellett, hogy nem vagyok ellene a "listázásnak" (sőt, imádom megismerni mások listáját), túlságosan is tisztelettudó ez az 500-as felsorolás, és azon túl, hogy számomra sok a nem annyira ismert amerikai előadó, a rap, valamint az elektronikus (hát még az egyéb alternatív irányzatok) nagyon alulreprezentáltak ezen az 500-as listán.

Ugyanakkor maga a "bakelit méretű" kiadvány - azon túl, hogy csodás album borítókkal illusztrált - nem csak jó vitaindító, de jól indítja el a gondolkodást és az érdeklődést is. Hiszen mennyi csodálatos zenei album létezik és még mennyit nem ismertünk meg. A könyvet lapozgatva lehet vitatni a kifelejtetteket és lehet lehúzni a megkoronázottakat, ugyanakkor nem szabad csukott szemmel (és füllel) elutasítani az ismeretleneket. Kíváncsi vagyok, hogy ti ebből az 500-as listából mennyit hallgattatok végig az elejétől a végéig, sőt mi több, mennyit tudhattok személyes gyűjteményetekben.

TOP10 album a Rolling Stone magazin által megkérdezettek szerint EVÖR:

1. Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band, The Beatles (1967)
2. Pet Sounds, The Beach Boys (1966)
3. Revolver, The Beatles (1966)
4. Highway 61 Revisited, Bob Dylan (1965)
5. Rubber Soul, The Beatles (1965)
6. What’s Going On, Marvin Gaye (1971)
7. Exile on Main St., The Rolling Stones (1972)
8. London Calling, The Clash (1979)
9. Blonde on Blonde, Bob Dylan (1966)
10. The Beatles, The Beatles (1968)

(Az 500-as lista megtalálható a Wikipedia-n, de a könyvvel összehasonlítva, a sorrendben 1-2 eltérést tapasztaltam.)

A Rolling Stone: Rolling Stone: Minden idők 500 legjobb albuma című kiadvány a Cartaphilus kiadó gondozásában jelent meg, a kiadó oldalán meg is rendelhető.

Rolling Stone: Interjúk | Robert Plant a britek kedvenc rockénekese

Zenei bloggerként - mert többek közt azok is vagyunk - irígykedve tekintünk azokra, akik kedvencüknek hódolva írnak, akár rajongói blogot, akár egy stílusról szóló blogot, elkalandoznak a hip-hop vagy csak a drum & bass világába, vagy éppen a jazzbe. Mindenevő mindeníróként büszkék vagyunk a 2008-as GoldenBlog kult kategóriájában induló és szavazó bloggerekre, hogy a mára már 1 évnél régebben működő GregJazz blogot a legjobb tíz közé emelték.

A jazz olyan műfaj, aminek ha valaki nem rajongója, néhány évente adnia kell egy esélyt, mint a spenótnak, a halnak, vagy a kocsonyának, hátha valami változott… máskülönben olyan párbeszédekről és élményekről marad le, ami ha nem is pótolhatatlan, a világ egyik legnagyobb csodája. Gregnek tettünk fel kérdéseket a blogjáról, és az általa istápolt műfajról.

B-oldal: A 2008-as Goldenblogon a kult kategóriában helyezést értél el - ez hozott valamilyen média megjelenést, rádióinterjút, ilyesmit?
GregJazz: Meglepetés volt számomra az egész, hiszen alig több mint 4 hónappal a GregJazzBlog indulása után a kategória 70 jelöltjéből rögtön a 8. helyezést értem el. Néhány rövid netes cikket leszámítva nem volt nagy felhajtás, mégis stabilan a duplájára nőtt a blogom olvasottsága a verseny óta. Mondom mindezt annak ellenére, hogy egy igencsak rétegműfajról van szó, egy igencsak kicsiny országban.

B-oldal:  Hogyan ismerkedtél meg a jazz műfajjal? Volt idő, amikor elszédített valami más?
GregJazz: A gimnáziumi éveim előtt kezdtem el érdeklődni a jazz iránt, azonban az elején még nagyon nem jött be nekem. De azt már akkor éreztem, hogy egy igen szofisztikált és rendkívül változatos dologról van szó. Az is igaz, hogy egy valóban nehéz és bonyolult műfaj is egyben, s az ember nem tudja olyan természetességgel és annyira gyorsan befogadni, mint a könnyűzenét. Főleg a gyakori instrumentális jelleg és a sok improvizáció miatt. Fokozatosan érdemes megismerni, rá kell hangolódni, csakis úgy lehet igazán megérteni és megszeretni. Rá lehet szokni, higgyétek el! Annak idején alapvetően csak a pop és a rock műfajokat kedveltem. Először Sting zenéjén és muzsikustársain keresztül kezdtem el jazzt hallgatni, mivel ő a Police után remek jazzerekkel játszott együtt. Nem sokkal később rá kellett jönnöm, hogy ezek a zenészek a világ legnagyszerűbb hangszeres tudásával és kreativitásával rendelkező művészei. Nos, számomra innen már egyenes út vezetett Miles Davishez, a fúziós jazz szülőatyjához, valamint a Weather Reporthoz, amely a ’70-es évek népszerű jazz-rock formációja volt. Tulajdonképpen így nyílt meg a kapu mindenki máshoz is, akikkel ők valaha közösen játszottak…

B-oldal: Mik azok a jazztől legtávolabb eső műfajok, amiket rendszeresen hallgatsz, vagy amiből vannak kedvenceid?
GregJazz: Pop, rock, blues, funk, soul, reggae, world music. A technon és más, kizárólag elektronikus zenén kívül szinte minden jöhet. Stinget már említettem, mivel ő a legnagyobb kedvencem, és egyébként réges-régen jazz bőgősként kezdte. De sorolhatnám még a következőket: Genesis, Phil Collins, Peter Gabriel, Eric Clapton, Pink Floyd, Steely Dan, Frank Zappa stb. Mégis a leggyakrabban jazzt hallgatok, mivel ebbe a műfajba egészen a ragtime-tól az acid jazzig rengeteg különféle irányzat belefér. A jazz nemcsak swingből áll, a kínálat szinte végeláthatatlan.

B-oldal: Melyik zenével, jazzel kapcsolatos műsorokat nézed a TV-ben? m1 A38 koncertek, Duna TV vagy Mezzo késő esti adásai? Mit ajánlasz a jazzt kedvelőknek?
GregJazz: Keveset szoktam tévézni, de ezeket mind ajánlom, mert tudom, hogy időnként nagyon színvonalas adásokat lehet kifogni főműsoridőn kívül. A Mezzo szerintem egy aranybánya. Azonban ha kifejezetten kíváncsi vagyok valakire, akkor nálam az első a YouTube. Rádiót szintén ritkán hallgatok, de a Jazzy jó kiindulópont lehet egy, a műfajjal most ismerkedő számára. Leginkább azonban a saját fejem (azaz fülem), hangulatom és ízlésem után megyek, és erre a net a legmegfelelőbb.

B-oldal: A magyar jazz milyen szerepet kap a blogodban?
GregJazz: Egyelőre ez még egy marginális téma, mivel a blogom profilja elsősorban a tengerentúli fúziós jazz. Hazai vonatkozású programajánlókat és interjúkat (pl. Borlai Gergővel, Kaltenecker Zsolttal) azonban már eddig is olvashattak az érdeklődők a GregJazzBlogon. A közeljövőben azonban egyre több magyar CD- és DVD-ajánlóval is igyekszem felhívni a figyelmet a legjobb előadókra és projektekre.

B-oldal: Milyen zenét mutatnál annak, aki nem szereti a jazzt, hogy beleszeressen?
GregJazz: Fontosnak tartom a fokozatosság elvét, így kezdetnek elsősorban a lightosabb fúziós jazz vagy smooth jazz előadókat ajánlanám nyugodt szívvel, mint a trombitás Chris Bottit, a szaxofonos Dave Kozt, az énekes Bobby McFerrint, a gitáros George Bensont, a billentyűs Jeff Lorbert, a basszusgitáros Marcus Millert, vagy az olyan formációkat, mint a Mezzoforte, a Fourplay, a Spyro Gyra és a Yellowjackets. Talán ezek a nevek sokaknak nem teljesen ismeretlenek…

B-oldal: TOP5 kedvenc előadód EVÖR?
GregJazz:
1. Sting
2. Richard Bona
3. Jaco Pastorius
4. Miles Davis
5. Keith Jarrett

B-oldal: Melyik dalt küldöd a B-oldal olvasóinak?
GregJazz: Egyértelműen a legnagyobb jazz fusion klasszikust, a Weather Reporttól a Birdlandet. Akinek ez tetszik, az már jó úton halad!

Jazz Bass | The Hungarian Depeche Mode Fan Club

A profi sport és a zene összefonódása emlékeim szerint még nem volt téma a B-oldalon. Itt van hát ennek is az ideje. Mint küzdősportokat kedvelő ember, igyekszem figyelemmel kísérni a történéseket, box meccseket, a Eurosporton a Fight Club-ot, a hazai K-1 rendezvényeket, stb. Van egy olyan érzésem, hogy a rendezvényeken jelenlévők 95%-nak édes mindegy, hogy mi szól, miközben a bevonulási cirkusz / ceremónia megy, de persze a B-oldal szerkesztősége az 5%-hoz tartozik. Előítélet, de sokszor a zene alapján döntöm el, hogy melyik a szimpatikusabb harcos.

Vegyük szép sorba a legtöbbször használt, illetve legjellemzőbb bevonuló zenéket, utána pedig azokat, amik legalább annyit hozzátehetnének a sikerhez, mint egy hét edzőtábor Rockyval valami havas ruszki hegység közepén, de sajna a sportolók ízlése vagy zenei látóköre megakadályozza ezt. De érthető, a napi két edzés mellett nincs idő lemezboltba járni vagy a netet bújni. És nem is tudok olyan DJ-ről, akiből profi boxoló lett.

A TOP 5 legjellemzőbb, legelcsépeltebb, legavasabb bevonuló zene EVÖR:

Carmina Burana - Ha ezt hallja az ember, tudhatja, hogy nem egy egybenyakú darálógép fog kijönni, az arzenál nem csak a jól megborított parasztlengőkből fog állni. Komolyzene, itt tuti valami Nők Lapjára is címlapképes, csibészesen intelligens harcos lép a szorítóba. Henry Maske és Kokó is erre a zenére esküdött, már úgy értem, szerettek erre bevonulni. Ebbe a kategóriába tartozik még a Tűzszekerek témája és bármelyik Vangelis "dal".

Tina Turner: Simply the Best - Ha a rock nagymama dala szól, biztosak lehetünk benne, hogy a szokásosnál is nagyobb egóval van dolgunk. Aki azt mondja magáról, hogy egyszerűen a legjobb, az nagy magabiztosságra utal, vagy csak azt akarja elhitetni. Mindkettő addig tart, amíg el nem picsázzák. Ez a bevonuló szám akkor a legviccesebb, amikor boxzsák funkciót ellátó, felhozó ellenfelek jönnek be rá. Muhaha. Ilyenkor kell kimenni sörér és felhívni az asszonyt, hogy vegye ki a tékából a Sárkány közbelépet, mert addig nem alszol el, amíg jó bunyót nem látsz. Chris Eubank arcoskodott be mindig erre a számra a legnagyobb és legflegmább arccal, nagyjából volt is mire.

Survivor: Eye of the Tiger - Ez akkora klasszik a szorítók környékén, mint az I Will Survive a melegbárokban. Rocky is erre szívta fel magát Mr. T ellen. Ha én ezt hallom felcsendülni mielőtt feltűnik az öltöző kijáratnál a selyem köntösben árnyékboxoló faszi és kísérete, szinte biztosra veszem, hogy egy középszerű macskajancsi lesz. Ennek a dalnak a választása a kreativitás teljes hiányáról tesz tanúbizonyosságot. És mivel a harcban is nagy kincs a kreativitás, borítékolt a zakó.

Ini Kamoze: Here Come the Hotstepper - Annál azért többet várnék bármelyik ökölművésztől, hogy erre a számra vonuljon be. Lennox Lewis ebben csalódást okozott, rontva ezzel az összképet. Egyszerűen gagyi, legalább is egy ilyen célra. Lehet, hogy egy szórakozóhelyen jól lehet rá rázni a saját és a kiszemelted csípőjét, na de egy durva harc előtt komolytalannak tartom.

Republic: Szállj el kismadár - Lelkem rajta, hogy nagyon szeretem Erdei Zsoltot, nagyon szimpatikus ember, sportoló, tetszik az is, ahogy bokszol, szimpatikus a felesége is, de ezt a dal választást nem tudom megérteni. Végül is az a fontos, hogy ő fel tudja magát pörgetni a Republic egypálcás, búcsús rockzenéjére. Nem akarom Zsolt választását és zenei ízlését megbántani, de nagyon jól döntött, amikor lecserélte a kismadarat. Szerintem ezzel nem vagyok egyedül.

Csak kritizálni könnyű, úgyhogy most javasolnék 5 olyan zenét, amit még nem hallottam bevonulásnál, de ott lenne a helyük, vagy hallottam és nagyon jó választásnak tartottam.

A B-oldal TOP 5 bevonuló zenéje: 

Red Hot Chili Peppers: Can’t Stop - ezt már hallottam, Vitali Klitschko vonul be erre mostanában. szerintem ez egy tökös, pattogós, jó nóta a bevonuláshoz. Nem ezt gondolja Phil Anselmo (Down, Pantera), aki szerint a dal maga oké, de egyáltalán nem Vitali box stílusához való, nem elég rámenős. Fel is ajánlotta, hogy megírja a megfelelő bevonuló zenét neki, sőt a legjobb bevonuló zenét. Ha legközelebb találkozom Phillel, igyekszem ezt a kérdést rövidre zárni.

Dog Eat Dog: Who’s the King? - Szerintem ez lenne az igazi egós, arcoskodós bevonuló dal. Na, ki a király? Nem mellesleg a zenei alap a szaxofonnal még az ellenfél híveit is lázba hozná, a meccs maga csak formalitássá változna. Mennyivel hatásosabb az, ha megkérdezed, hogy akkor most ki is a faszagyerek, mintha azt mondanád, hogy figyelj, én vagyok a faszagyerek. Adrenalin bomba, egyetlen gond van vele, a himnusz tuti nem tudja tartani azt a fordulatszámot, amire felpörgeti a harcost.

Biohazard: Punishment - Elképzeléseim szerint a klasszikus visszavágó meccs bevonuló zenéje ez, ha előzőleg nyertél, akkor azért fogsz büntetni, hogy volt pofája a vesztes meccs után is még próbálkozni, ha pedig vesztettél az előző meccsen, akkor persze most lesz a nagy vendetta. Lassú, súlyos kezdés, az ellenfél és tábora tuti meg fog szeppenni: "basszátok, ez nem Vangelis, itt ez betonozni fog". Ezzel a számmal az a gond, hogy annyira lehúzza a lila ködöt, hogy félő, hogy minden mozgó élőlényt legépel a csávó, beleértve a bírót, a saját edzőjét és szórító segédeit.

rage against the machine: Bulls on Parade - Ezt csak azoknak ajánlom, akik a középtempós lüktetésre esküsznek, az igazi Rocky-szerű, mindig felkelő, betonállú úthengereknek. Akik nem teljes erőből nyomják a meneteket, de a szünetben is jár kicsit kezük-lábuk, elhajolgatnak a törlés elől is. De azért annyira kapkodják a lábuk, hogy az öltözőtől a ringig elérjenek, mire a hülye gitárszólóhoz ér a szám, mert a hangosító csávó azt hiheti, hogy akadozik a lemez és lekeveri.

Slipknot: sic - Ez szó szerint a legbetegebb cucc. Aki ezt választja, az dupla vagy semmit játszik. Egy ilyen bevonuló után gyakorlatilag ölni kell az első menetben, ha nem, a köznevetség tárgya lesz a bunyós. Ha jól sül el a dolog, mindenki félni fog az arénában, de legalább is, a komfortérzetét elveszti pár percre. Ilyenkor lehet befolyásolni, elhitetni, hogy elméletben már van nyertes. Sajnos az ezt követő mérkőzésen ezt gyorsan be is kell bizonyítani.

Fight!

És végezetül jőjjön a legnagypofájúbb bevonulás EVÖR. Érdemes 7:02-ig várni!

TOP 5 esküvői szertartás zene EVÖR | TOP5 low budget klip EVÖR

Kik ők? 

Texasi srácok, akik a kilencvenes években is tudtak újat hozni a zenébe. 1994-ben adták az első koncertjüket, de 2001-ben már fel is oszlottak, aminek több oka is volt, a legfőbb, hogy az énekes Cedric és a gitáros Omar úgy látta, kreativitásuk nem kap levegőt, az At the Drive-In csúnya korlátok közé szorítja őket. Léptek, legnagyobb örömömre megalakították a The Mars Volta-t, akik maradtak, azokat pedig Sparta néven lehet lenyomozni. Nagy falat megemészteni mindkét banda munkásságát, különösen a Volta-t, de semmi esetre se kezdjünk bele, mielőtt nem vagyunk túl az At the Drive-In-en. Megsúgom, nem lehet túllenni rajtuk, a Relationship Command számomra minden idők egyik legnagyobb lemeze.

Melyik album?

A már említett Relationship Command. Kereskedelmi szempontból az első és utolsó sikerük. Nem szeretném majmolni amerikát, de valahogy nem tudom elképzelni, ahogy Fábry felkonferálja őket, pedig szinte az összes híres show műsorban felléptek, de az persze, hogy kint hogy megy ez, külön poszt témája lenne.

Miért? 

Mert épp ésszel nehéz felfogni, hogy ilyen jó dalt hogy lehet írni, megjegyzem az összes dal legalább ilyen erős a lemezen. Mert ilyen intenzív előadásmódot ritkán lát az ember, ami nem öncélúan keménykedik, hanem zsigerből jön. Mintha saját magukat marionett bábúként mozgatnák beszakítva. Mert számomra nem kérdés, hogy direkt vagy indirekt módon, de sok zenekar merített ebből a lemezből.

Sajnos egy Beatles reunionra több esélyünk van, így ezért is választottam őket, lássunk csodát, felvételről.

Az öltönyös bácsinak vagy nem számít a nézettség, vagy nem volt ott a beálláson, egyébként nem vágna ilyen nyugodt arcot a felkonferáláskor. Vagy ő is rajongó? 

Hét dala: The Roots - You got me | Hét dala: Depeche Mode - Wrong

Közös küldetésem volt Tom Hanksszel, erre idén kellett rájöjjek. Nem ciki nem tudni valamit, pláne, ha nem ez a jellemző – így esett, hogy 23 éves koromig azt hittem, az étel neve „reszelt” máj, kicsit tovább tartotta bennem magát az a hit, hogy a szerencsétlen ember akkorát esik, mint az „olaj-tó”, és 15-től 30 éves koromig nem sikerült rájönnöm az egyik kedvenc zenészem nevére…

Eközben Tom Hanks a Terminál című filmben Viktor Navorski szerepében leszáll a Kennedy reptéren, és kiderül, hogy nem léphet az Egyesült Államok területére, de haza sem mehet (a kitalált) Krakóziába, mert ott meg forradalom robbant ki. 10 hónapot tölt el a reptér tranzit területén. Kellő részletesség jellemzi az alkotást, John Williams még himnuszt is írt a fiktív ország részére, az érintett terminált pedig egy az egyben felépítették a filmgyárban. Viktor Navorski egy büdös szót nem beszél angolul, az egyetlen biztosan felismerhető visszatérő foszlány szavai közt egy zenész neve.

Viktor ugyanis csak azért ilyen kitartó, mert halott apja számára szeretne egy hiányzó autogramot szerezni. Az Esquire magazin 1959 januári kiadásában megjelent egy fotó A great day in Harlem címmel. Ezen 57 jazz zenész látható, akik közül Viktor apjának 56-tól volt már autogramja. A hiányzó név a cetliket tartalmazó konzervdobozból és az én életem feléből: BENNY GOLSON.

Mint azt korábban leírtam, számomra egy 1959-es válogatással kezdődött a jazz, ezen hallottam először az Art Blakey and The Jazz Messengers lenti felvételét, és benne Benny Golson és a szaxofon különös találkozását. Hogy én mennyire vagyok elszánt? Egyszer beszabadultam egy CD boltba, és megvettem az összes Art Blakey lemezt, amit csak adni tudtak, 8-at vagy 10-et, hátha valamelyiken pont az a felvétel lesz, és sikerül rátalálni a névre a hang mögött, amire éppen úgy bólogatok a kocsiban, mintha egy „régi” Metallica, vagy Wu Tang Clan lemez került volna a lejátszóba.

Jóval születésem előtt jelent meg ez a fekete és fehér fotó, fekete és fehér zenészekkel, és 50 évvel később még ki tud nyúlni belőle az erő, ami 15 éve beszél hozzám a saját titkos kis nyelvünkön. Azt mondja, pattanjak az időgépembe, és merüljek el az 1959-es szemüvegkeretek világában, a hatsávos sugárútról nyíló szűk utca alagsorba vezető lépcsőjének alján menjek be az ajtón, üljek le egy sarokba, döntsem hátra a fejemet, támasszam a hideg falhoz, és hallgassam, ahogy a jazz a világ gondjai fölé emelkedik, és elvisz a hangszert megszólaltató ember valódi gondolataiba, pillanatnyi lelkébe – meg vagyok rá hívva, ha… ha beszélem a nyelvet. Akarok-e figyelni?

Íme a fénykép, amelyről egyébként Oscar-jelölt dokumentumfilm készült 1994-ben. Elé két hangos illusztrációt ajánlok, ha egy ideje nem adtál esélyt a jazznek, hogy beszélhessen hozzád, talán ezzel a sztorival leszel komplett. A lenti zene és a kép együtt elvisz a jellegzetes öltözékek, ruhák, autók és emberek közé, DeNiroék gyerekkorába, 50 évvel ezelőttre, a tengeren túlra. Ennek a társaságnak a megszállotja a filmben Viktor Navorski apja, ezt szorongatja a kezében. A földön Count Basie ücsörög, a lépcső legtetején balra szemüvegben Benny Golson, jobbra előtte ferde csokornyakkendőben a dobos, Art Blakey. A házzal szemben az utca túloldalán: te.

Ezzel kezdődött a jazz | TOP10 jel, hogy Barabás Lőrinc ultrajó

Kellemes húsvéti ünnepeket! Vegyünk egy francia sármőrt (Jean-Paul Belmondo), aki történetes legalább annyira gazdag, amekkora nőcsábász. Figyelme sosem lankad, így akkor is csajozik, amikor a feleségét éppen egy repülőgépre helyezi fel. A repülőtéren megismert szépséget (Sophie Marceau) ügyesen cserkészi be, de a váratlan bonyodalom új helyzetet teremt: a feleség gépét törölték, de a lány ekkor már a hitvesi ágyban fekszik. A látszat persze csal, hiszen "kapaszkodj meg drágám, ő a kislányom".

Ez a francia blődli minden idők egyik legjobb filmes kavalkádja, elmondom, hát miért:

• Belmondo egy igazi gumiarcú rajzfilmfigura a filmben
• Sophie Marceau imádnivaló (keblei a filmben leplezetlenül látszódnak, khm)
• Belmondo szinkronja… Sztankay István nélkül az egész elképzelhetetlen lenne
• Legjobb autós jelenet EVÖR
• Nincs üresjárat a filmben, folyamatos a félreértés, a füllentés, a bolondéria, a bábeli zűrzavar, így garantált a 94 perc sikítva röhögés, térdcsapkodás
• Hiába fújom kívülről, hiába ismert minden pillanata, bármikor megnézhető film, láthattam eddig akárhányszor (mint például a Die Hard 1, vagy a Forrest Gump)

Rossz hír… úgy tűnik, idén egyik magyar csatorna sem tűzi ebéd utáni műsorára e film remeket… Szégyen. 

Ettől függetlenül nekem ez a TOP1 húsvéti film EVÖR. Joyeuses Pâques!

Kik ők?

Philadelphia phiai, az egyik legjobb hip-hop ZENEKAR, ha nem a legjobb.

Album: 

Things Fall apart

Miért?

A jó hip-hop önmagában is jó, tud olyan érzést adni, mint egy jó rock vagy pop vagy jazz dal, de ha élő hangszerekkel játsszák, ott szinte garantált a groove-ra szívverés. Na ez ilyen. [...] Bővebben!