B-oldal

Olvasva a Fonogram díjért harcba indulók és diadalt aratók névsorát, 3 dolgot szeretnék kiemelni és pajzsomra emelni. Bár értünk a zsűriskedéshez és a pojácáskodáshoz is, ennek ellenére az összes többit a kritikusoknak hagyom, hiszen mint tudjuk, mindenkinek lehet saját TOP5-je, így a Fonogramnak is…

Deák Bill Gyula életműdíjat kapott

Kőbánya díszpolgára, 60 csapás után is a rythm & blues magyar hangja. Rómától Görög-Bizáncig, Rajnától Levédiáig! Bort, bluest, békességet, megérdemelted, Bill kapitány! Radics Béla emeli poharát.

Az év hazai jazz albuma: Harcsa Veronika - You don’t know, it’s you.

Imádom ezt a lányt. Bájos, jól mutat a színpadon, és nem mellesleg nagyon kellemes hang. Szerencsére még nem főzött nekünk semmit a kereskedelmi tévékben. Ne is tegye, díváskodjon csak, ahogy eddig, nem akarok róla olvasni a BEST-ben. Azaz nem ott akarok róla olvasni.

Az év hazai alternatív albuma: Amber Smith - Introspective

Bár korábban készítettünk velük interjút, nagyon megleptek e díjjal. Eleve előítéletes vagyok a "mindenhonnan a szemébe lóg a haja" típusú srácokkal szemben, de itt valahogy sikerült elvonatkoztatnom ettől a trendiségtől. Nagyon jó klippek és a műfajnak megfelelő szolid világszínvonal. Szerintem.

Alábbi rövid interjúban a B-oldal a "magyar underground zene támogatása" fedőnevű küldetését próbálja teljesíteni. A Spider Sense zenekar első számával és bemutatkozásával lep meg minket, kérlek adjatok nekik egy esélyt. Az első daluk alapján szerintem megéri.

Ezt súgja a pókösztönöm…

1. Legyetek szívesek röviden bemutatni a zenekart a B-oldal olvasóinak!
Mr. Petting: A Spider Sense 2009-ben alakult Harry Benton és Mr. Petting (Kolin Márk) tagokból. Elektrót akarunk csinálni, de pont az első számunk nem az.
Mr. Benton: Rejtett álmunk, hogy a lakodalmas trance világába is belecsöppenhessünk. Szeretnénk fellépni a “Házibuli Attilával” című műsorban.

2. Kivel van a zenekarból a legtöbb probléma próbán? Kinek van a legtöbb sztárallűrje színpadon kívül?
Mr. Petting: Mindkettőnkkel komoly problémák vannak, egyáltalán nem férünk meg egymással, és nagyon nehezen megy a munka. Félévente pedig hónapokra összeveszünk.
Mr. Benton: Természetesen Márkkal van a legtöbb probléma.

3. Ha bármit megtehetnétek, milyen különlegességet kérnétek az öltözőtökbe?
(zsiráf, törpe, hobbit, Cliff Richard, stb.) Miket kértek jelenleg?
Mr. Petting: Egyáltalán nem volt még koncertünk, de pénzt kérnénk az öltözőbe.
Mr. Benton: Úgy érti, SOK pénzt.

4. Mely zenekarokra, előadókra tekintetek csodálattal? TOP5 kedvenc zenekar EVÖR?
Mr. Petting: Daft Punk, Justice, Digitalism, Does It Offend You, Yeah?, Muse
Mr. Benton: Szerintem képtelenség kiemelni 5 zenekart, de Elvis (természetesen a dagadt korszakából) elég meghatározó.

5. Szexeltetek-e már a zenekarnak köszönhetően? Koncert / bevitt találat aránya?
Mr. Benton: Csak a zenekarnak köszönhetően szexeltünk.

6. Álomturnétok helyszínei?
Mr. Benton: Koszovó-Bagdad-Fokföld.

7. Mi volt az általatok tapasztalt legfanatikusabb rajongói megnyilvánulás?
Mr. Petting:  Még nincsenek rajongóink.
Mr. Benton: Egy myspace-es komment: “köszi a jelölést”

8. Mi volt a legfurcsább élményetek a színpadon?
Mr. Petting: Még nem voltunk színpadon.

9. Tartotok valami kabala állatkát, vagy más szakrális tárgyat a színpadon babonából? Esetleg koncert előtti kötelező ölelkezés, zöld tea, ima, ilyesmi?
Mr. Petting: Még nem álltunk színpadon. De sok pókemberes kiegészítőnk van.
Mr. Benton: Sose megyek el fellépés előtt pisilni. Soha.

11. Kivel csinálnátok egy közös dalt, koncertet?
Mr. Petting: Csakis Benkő Dániel. (Speak már megvolt.)
Mr. Benton: Csokival a Manhattenből.

12. Hol láthat titeket a közeljövőben a nagyérdemű?
Mr. Petting: Még nem tudjuk.
Mr. Benton: Sokat sétálok a nagykörúton.

13. Készültök valamilyen koncert-különlegességre, készülőben van-e lemez, klip, főzős műsorban szereplés?
Mr. Petting: Harry már szerepelt főzős műsorban.
Mr. Benton: Márk még nem szerepelt főzős műsorban.

14. Már olvassátok a http://b-oldal.blog.hu -t, vagy csak fogjátok?
Mr. Petting: Láttuk már…

15. Melyik dalt külditek a B-oldal olvasóinak?
Spider Sense: Bee Gees-től a Stayin’ alive nagy hatással volt ránk.

Köszönjük az interjút!

A Spider Sense zenekar oldala: http://www.myspace.com/thespidersense (béta verzió)

„None but ourselves can free our minds”
(Marcus Garvey)

Ha csak a Redemption Songot írta és adta volna elő egész életében, én már akkor is istenként néznék fel rá. Amikor aztán megtudtam, nem sokkal az után írta, hogy diagnosztizálták nála a rákot, még mélyebben tisztelni kezdtem érte. Lehetséges, sokan vitatkozni fognak velem, de ez a legszebb dal a szabadságról, amit életemben hallottam, pedig mint tudjuk a szerelem és a szabadság a két leggyakoribb téma a művészetben. Talán azért, mert ez az a két dolog, amit csak mi szerezhetünk meg magunknak: lásd feljebb a Garvey-féle mondatot, ami a Redemption Songba is bekerült, úgy ám.

Hatvannégy éves lett volna múlt pénteken, tudjátok? Az A38 ebből az alkalomból egy hét múlva egy nagyon komoly, monumentális koncertet rendez a tiszteletére: lesz ott Ladánybene, Another Day, Roots Kompakt, és LB Reggae Sound System. Aki bír menjen ki!

Ha Marley, akkor természetesen reggae, amit többek közt Marley-ék ötvöztek a skaval és a rocksteadyvel — természetesen játszottak mindhárom műfajban. De azért sem fogok erről mesélni: jó zenész volt, de nem csak az. Még azt sem mondhatom, hogy hallgassátok a zenéjét; akár akarjátok, akár nem, akár tudjátok, akár nem: hallgatjátok.

Ha Marley, akkor természetesen rastafari és akkora raketták, amikkel talán a Holdig is el lehetett volna röppenni, ha valaki egy kósza ötletől felbuzdulva állványra helyezi valamelyiket Cape Canaveralen. A két dolog persze összefügg, és kivételesen nem azért, mert Marley életében minden mindennel összefüggésbe hozható, mint általában a hozzá hasonló emberek esetében, akik elindulnak a maguk útján, és halálukig azt járják, nem letérve arról, bármilyen birkacsorda is bukkanjon fel keresztben. Hosszú történet lesz ez, azt hiszem.

Kikerülhetetlen, hogy az apja skót származású jamaikai tengerész volt, aki negyvenkilenc évesen vette el az akkor tizennyolc éves jamaikai fekete Cedella Bookert  és hatvan évesen szívrohamban halt meg, amikor gyermekük még csak tíz éves volt. Ezek így együtt természetesen alapvetően határozták meg Robert Nesta Marley sorsát, hiszen — ha ez kívülről nem is látszott rajta — egyszerre volt fehér és fekete. Saját bevallása szerint ez őt nem érdekelte, munkásságából pedig elég egyértelmű, hogy fekete bőrű énje diadalmaskodott — na de ki merne ezen csodálkozni?

Bob Marley & The Wailers - Get Up Stand Up

Márpedig Jamaikában fekete bőrűként szinte törvényszerű volt, hogy beszippantotta a rastafari vallás, amely a világ egyik legkülönösebb tüneménye. Etiópiai eredetű, így talán érthető, hogy Haile Selassiét, aki 1930-tól (az világháború tájéki olasz megszállást leszámítva) 1975-ös haláláig etiópia császára volt, Jézus Krisztus, így (szentháromsághívők is lévén egyben) Isten, vagyis Jah inkarnációjának tartják hívei. A másik fontos tény, hogy a kannabiszt szentnek, a bibliai élet fájának, tekintik, ezért aztán úgy a múlt század negyvenes éveitől istentiszteletük részévé vált, ezzel magyarázhatóak a legendás raketták, még ha Marley nem is csak istentiszteleten öblögetett füstjükkel. A rasta mindenütt felbukkan Marley szövegeiben, aki meggyőződéses istenhívő volt, ahogyan ő maga fogalmazott származása kapcsán: „nem tartozom sem a feketékhez, sem a fehérekhez, én Istenhez tartozom, aki megteremtett”. Érdekesség, hogy ennek ellenére csak alig fél évvel halála előtt, ezerkilencszáz-nyolcvan november negyedikén keresztelték meg. Lehetséges azért, mert alig több, mint egy héttel korábban derült ki váratlanul, hogy már valóban nem sok van számára hátra.

Érdekes képlete a sorsnak, hogy van akinek a halála jelentéktelen momentum életútjában, akár kifejezetten szabadulás egy terhessé vált élettől, mint Syd Barretté, és van, akinek szinte a teljes élete ott sűrűsödik halálában, mint Lennon, Morris vagy Marley. De lesz még erről szó, úgy ám!

Titokzatos ember lehetett ez a mi Bobunk, ha kicsit kapirgálunk körülötte, simán hihetjük azt, talán még a számok rideg világa felett is volt hatalma: amik hozzá köthetőek egzotikusak, hitet sugároznak és nálunk elképzelhetetlenek.

Hatvannégy éves lenne, éppen annyi, amennyiről a Beatles álmodozott híres dalában, meg ugye a hatvannégy négyzetszám. Annyira nem is lenne öreg, ehhez képest megdöbbentő, hogy alig múlt harminchat, amikor meghalt — és ugye a harminchat is négyzetszám. Húsz éves kora előtt már befutott zenész volt, és alig huszonegy éves volt, amikor megjelent az első Wailers album. Tény, hogy ez akkoriban annyira már nem volt különös. Ahhoz képest, hogy szó szerint végigturnézta a világot, mindössze négy koncertalbuma volt, viszont majd tizenöt éves pályafutása alatt, tizenöt hivatalos stúdiólemezzel állt elő, annak ellenére, hogy az első és a második közt jó öt éve letelt, és tizenhárom gyermeke született, továbbá az utolsó lemez és az utolsó gyermek egyaránt posthumus jött a világra. Ezen kívül tizenhárom évvel a halála után emelték a rock and roll hírességek panteonjába, illetve halála napjához képest  éppen három nap híján három évvel jött ki első hivatalos válogatás albuma, és így tovább. Nem folytatom, mert tömény számmisztikába fulladna a post, amiért azt hiszem, azzal rónátok meg, hogy ha így folytatom, legközelebb már vuduzni is fogok.

Ami egyébként még meg is eshet. Úgy ám!

Ha Marley, akkor természetesen egy rakat sláger és persze ezek sok tucatnyi feldolgozása. Olyanok, mint az I Shot the Sheriff, az Exodus, a Could You Be Loved, a One Love, a Soul Almighty, a No Woman No Cry, a Stir It Up, a Jamming, és persze szinte bármelyik szám utolsó életében kiadott albumáról az Uprisingról: a Coming in from the Cold, a Forever Loving Jah, a Work, a Bad Card, a We and Dem, a Zion Train, meg persze a Redemption Song. Amit ugye valamivel azután írt, hogy diagnosztizálták nála a bőrrák egy speciális, tenyéren, talpon és körmökön megjelenő válfaját, ami áttételt képzett agyában, tüdejében, és gyomrában, a halálát okozva.

Ha Marley, akkor természetesen foci, ugyanis az ósdi közhellyel élve az volt élete második számú szerelme a zene után. Saját maga nyilatkozta, hogy ha nem a zenével találkozik elébb, akkor futballista lett volna. Akármerre járt, mindenütt kerített valahogyan teret és időt arra, hogy rúghassa a bőrt. Természetesen Pelé és a Santos szurkolója lett, és mivel tehetséges volt, amikor Brazíliában járt, és focizhatott egyet a híres tengerparti homokban, megkapta a helyiektől Pelé mezét, a tízes Santos trikót, úgy ám.

Reggea, rasta, kannabisz és futball, ez volt az élete és ez lett a halála is. A bőrrák, amit már említettem, egy csúnyább sérülésből alakult ki, amit természetesen focizás közben szerzett 1977 tájékán. Az orvosok haladéktalanul jobb nagylábujjának amputációját javasolták, amit rasta lévén elutasított, hiszen hite szerint a test csak csonkítatlan egészében teljes, amiként végrendeletet sem írt, mert szintén rasta hitéből fakadóan azt a halál elkerülhetelenségének tudomásul vételét jelentené, márpedig a rasta az élet örökkévalóságában hisz, úgy ám. Ha ehhez hozzátesszük a kannabisz régóta kimutatott rákkeltő hatását, azt hiszem, megérkeztünk a történet végéhez.

Ezerkilencszáz-nyolcvan szeptember huszonötödikén, két nappal az Uprising turné keretében Pittsburghben adott (utolsó) koncertjei után éppen a Central Parkban kocogott, amikor összesett. Egy müncheni specialistához került, aki megálapította, hogy a rák már a végső stádiumba lépett. Hazafelé olyan rosszul lett, hogy le kellett szállnia Miamiban, ahol természetesen egy Libanon cédrusairól elnevezett kórházban halt meg ezerkilencszáz-nyolcvanegy május tizenegyedikén. Ha hihetünk fiának Ziggynek, utolsó mondata az volt, ami a címben olvasható. A fent látható Les Paul és egy Biblia társaságában temették el szülőhelyétől nem messze, egy kis kápolnában.

Magával vitt mindent, amire odaát szüksége lehet — már persze ha van odaát.

Bob Marley - Redemption Song

Sok szemetet összehordott az eurodance korszak szele, de egy album határozottan az emlékeimbe fúródott. Prince Ital Joe és Marky Mark duett albuma, a "Life in the streets".

Az 1994-es album megjelenésekor Marky Mark többször szerepelt a Popcorn nagy poszterén, mint a slágerlistákon (vagy mint manapság a filmek főszerepében), és csak annyi emlékem maradt meg vele kapcsolatban, hogy minduntalan a kockahasával akarták eladni, szerepeltetve őt megannyi alsógatya reklámban. A lányok a részletekre és a gofrisütő hasizmaira biztos jobban emlékeznek, én piros fénybe néztem. Prince Ital Joe-ról pedig egyedül az ugrik be, hogy tuti ITAL-nak ejtettem a nevét. Mondjuk én anno ének óra előtt fogadtam általános iskolai osztálytársnőmmel, hogy a Culture Beat-et nem kálcsör bít-nek kell ejteni, hanem kúltúr bít-nek. Sokkal arisztokratább hangzású az utóbbi, nem?!

Kálcsör bít, áh.

A lemez követte a dancefloor kliséket. Rajoskodó rapper, valamint rasztáskodó, bölcsebb megjelenésű társa, kicsit reggae hatás és az elmaradhatatlan női kórus a refrénben.

Sajnos, az album sikere ellenére nem következett folytatás (csak egy remix album), hiába "turnéztak" pár Bravo bulin 95-ben. De elmennék egy ilyenre most… Joe barátunk még próbálkozott különféle kiadóknál (Dr. Dre felé is kacsingatott), de sikertelenül. A 90-es évek végén habzóból pár sorozatban is feltűnt, és ez a nyom nekem elég volt, hogy rátaláljak egy 1990-es Steven Seagal filmre, amiben epizódszerepet játszott (Halálra jelölve). A filmben Seagal különleges ügynök (legalább nem geológus, vagy régész), "de amikor azonban egy utcai lövöldözés során lelövik a legjobb barátját, úgy érzi, betelt a pohár." Gondolhatjátok… Hiába a "sikergyanús" beharangozó, Joe nem talált vissza a siker útjára. Marky Mark eközben ismét büszkén kezdte viselni a Wahlberg nevet, átnyergelt a filmiparba, ahol a Boogie Nights-ban már megint alsónadrágot villantott. (Persze a félmeztelenkedés azóta is kötelező elem a filmjeiben.) Hol volt ekkor már a duett album. Az igazi - nosztalgiázó - dancefloor rajongók persze sosem felejtették el.

Prince Ital Joe eközben pedig… Restellem, de nem tudtam, hogy cikkem dominikai származású főszereplője 2001. május 16-án egy szerencsétlenül végződő autóbalesetben életét vesztette… Csak 38 éves volt. RIP. Remélem, hogy a Life in the streets album szelleme továbbra is élni fog, mint ahogy a papi cölibátus is apáról fiúra szállt, khm.

Lassan negyedszázados hagyomány, hogy a zenekar négy-öt évente megjelentet egy búcsúlemezt, és körbejárják vele a világot. A turné alatt aztán valahogy megint összejön egy albumnyi dal, és kezdődhet az egész elölről. Most sem történt ez másképp.

A hivatalos verzió szerint a lemez címe arra az állapotra utal, amikor az ember hajnali négykor fekszik az ágyban, és mindenféle furcsa, nyomasztó gondolatai támadnak. A megfejtés szerintem ennél sokkal inkább prózai: a stúdiómunkálatok során tizenhármas lehetett az anyag munkacíme (ez a tizenharmadik album), aztán mivel senkinek nem volt egy épkézláb ötlete, betették elé a négyes számot, ugyanis négy tagú a zenekar. Ennyi.

Amikor először láttam a borítót, komolyan azt hittem, hogy csak vicc az egész. Néhány esettől eltekintve idáig is vonzódtak a beteg lelkű grafikusokhoz, de ez már konkrétan ocsmány. Nem is tudom, mivel lehetne alulmúlni, talán ha legközelebb rászarnak egy napozó nyugdíjas hátára, és addig csapkodják egy sárga strandpapuccsal, amíg ki nem jön a The Cure felirat.

Az LP mellett szó volt egy dupla albumról is, amit személyesen Robert Smith kevert volna, de ez ügyben nagy a csend. Valószínűleg figyelmeztették, hogy nem kéne tovább hergelni a népet, így is elég rosszul festenek az öngyilkossági statisztikák.

A tracklista teljesen rendben van: Csillagok, Hófehérke, üvöltés, halálfuvallat, minden ami egy jó Cure lemezhez kell. Az utolsó szám címe It’s Over, tehát most sem árulnak zsákbamacskát: ez lesz az ötödik legutolsó lemezük, most már egész biztosan abbahagyják.

Kitörlök egy könnycseppet a szememből, aztán belenyugszom a megváltoztathatatlanba, és berakom a cédét. Leoltom a villanyt, csak teamécsesek égnek a szobámban. Vörösbort kortyolgatok, és még egy zsilettpengét is előkészítettem arra az esetre, ha nem tudnék megbirkózni a világfájdalommal. Persze lehet, hogy nem is akarok, hiszen azért vettem meg az albumot, hogy depressziós zenét hallgassak. Várom, hogy a legöregebb emós visszarepítsen engem a nyolcvanas évekbe.

És lőn! Felcsendül az első dal, az Underneath the Stars, és dől a keserv a hangszóróból. Csengettyű szól, zokognak a gitárok, Robert Smith hangja pedig úgy szét van zengetve, mintha az Univerzum közepén énekelne. Vanderful! Épp újratöltöm a poharam, hogy teljesen ellazuljak, amikor elkezdődik a második szám (The only one). Először arra gondolok, hogy átváltott az iTunes valami diszkócsatornára, de akárhogy is nézem, ez még mindig a 04:13 album. A teamécsesek hirtelen kialszanak, a csillár tükörgömbbé változik, és színes pöttyök ugrálnak a falon. Hangosan nevetni kezdek, amikor megértem, hogy az első hat perc csak vicc volt. Pörgős-dallamos rockzene következik, erős, kissé amerikai stílusú gitárhangzásokkal. Az előző, 2004-es lemezt úgy vették fel, mint ahogyan a Beatles dolgozott annak idején: beállt a zenekar, egyszerre játszották fel a dalokat, csak az éneket vették külön sávon. Brutálisan jól szólt, az igaz, de éppen az élőzene hangulatát nem éreztem valahogy. A 04:13-nak viszont olyan a dinamikája, mintha egy koncerten állnék a második sorban, és valami hihetetlen pozitív energia sugárzik az egészből, ami a The Cure esetében azért megdöbbentő. Akkor is hallgatható a lemez, ha az ember nem vágyik katarzisra, csak szeretné, hogy szóljon otthon valami zene. A régebbi albumokhoz képest bizony felületesebb - user friendly - az anyag, de nem hiszem, hogy egy Pornography-t, vagy Disintegration-t meg lehet ismételni. Szerintem úgy működik ez a dolog, hogy egy művész pályafutásának két szakasza van. Először letesz valamit az asztalra, létrehozza a "nagy" alkotásait, aztán kiegészíti őket, hogy kerek legyen az életmű. Robert Smith idén lesz ötven éves, egyértelmű, hogy ebben a stádiumban van már.

A dalszövegek helyenként a pornográfia határát súrolják, és visszatérő téma az ivaros szaporodást megelőző kommunikáció: Az oltogatás. Ezt a kérdéskört feszegetik az anyag bő kétharmadában, de aztán elszabadul a pokol. A Reasons Why tulajdonképpen egy levél, amit a kórházból ír egy pasi, miután nem sikerül az öngyilkossági kísérlete. Kedvesen levezeti a nőjének, hogy hangokat hall, és ezek biztatják őt az örökkévalóság ígéretével. A Sleep When I’m Dead (ez egyébként az 1985-ös Head on the Door albumról maradt le), egy szektavezér hétköznapjaiba enged bepillantást, az It’s Over pedig egy durva hiszti a magányról, aminek a végén Robert Smith természetesen bejelenti, hogy nincs tovább: alig emlékszem bármire, amit tettem, vagy mondtam / valahogy kiesett egy egész élet / elvesztettem egy egész életet / ó, nem bírom ezt tovább csinálni / nem / nem bírom tovább… Valahogy ezt nehezen hiszem el neki. A 04:13 Dream egy furcsa, de kedves lemez, nem csak The Cure fanatikusoknak.

Szívből ajánlom. Rajzoltam is nektek hozzá alternatív borítót.

The Cure - Underneath the stars (Live 2008)

Érdekes pályázat indult 2009 elején: mindegy milyen zene, mennyire populáris, mennyire eladható, milyen a felvétel minősége; a művészi teljesítmény és az eredetiség kap lehetőséget. És hogy mit nyer az első helyezett? Három dalát az elmúlt 40 év legjobb hangszereivel, nem a magyar, hanem a világ zenepiacára jellemző színvonalon rögzítik, biztosítanak hozzá zenészeket, technikusokat, bármit, amire szükség van, és felléphet a 2009-es Hangfoglaláson. A cél nem titkoltan az, hogy a nyertes előadó olyan minőségben mutatkozhasson be bárhol (értsd: a világon bárhol), mint azok, akik miatt jó eséllyel megjött a kedve a zenéléshez. Vettem a fáradságot és mind a 359-be belehallgattam, majd összegyűjtöttem 5×5 pályamunkát, ha nincs kedved olvasni, ugorj a zenékhez »

A pályázatot a HiT SPACE hangszerüzlet írta ki, ahol nem mellesleg én is vásárolom a kis házistúdiómba az apróságokat. Akkor nyitottak, amikor elkezdtem MIDI zenéléssel foglalkozni, és a teljes ismeretlenségből már az ezzel foglalkozó, és otthon felvételeket készítő zenészek közösségévé vált a weboldaluk. Nem is mára… már évek óta egy biztos hely.

Emellett aki betéved a boltba, kicsit úgy érezheti magát, mint Wayne a hangszerbolt kirakata előtt, vagy én bölcsődében, amikor azt néztem a kerítésen keresztül, hogy a nagy ovisok már kreszparkozhatnak. Aki úgy érzi, volt már hangszerboltban, nincs új a nap alatt, az azért kukkantson be, ha a Péterfy utcában jár.

A pályázat kiírása nagyon szimpatikus, és a cél is egyedi, a HiT SPACE tulajdonosai és szakemberei ugyanis nem lehúzni akarják a tehetségeket, hanem meg akarják mutatni őket - és ezen keresztül természetesen saját technikai tudásukat - a világnak. A pályázati leadás már lezárult, még február 15-ig lehet szavazni a 359 számra. Szerencsére én egy állat vagyok, és letöltöttem mindet kb. 2GB terjedelemben, becsülettel mindegyikbe belehallgattam, és ez alapján egy kis válogatást állítottam össze a B-oldal kritikus szempontjai szerint és a pályázat célját szem előtt tartva.

A második helyezettel is bőkezűen bánnak el, egy méregdrága hangfeldolgozásra alkalmas digitális berendezéssel gazdagodnak, konkrétan a közönségszavazás nyertese pedig mint harmadik díjazott, 500.000 Ft-ért válogathat a szaküzlet kínálatából.

Szerintem kevés olyan hely van, ahol kaphatunk egy képet, hogy nagyjából mivel próbálkoznak a zenekarok, lejárhatunk klubkoncertekre, vagy ha van zenekarunk, akkor a próbateremben esetleg összefutunk másokkal, jó esetben olyan közösség is kialakul, ami az R33 körül nagyon követendő példaként létrejött.

Szerencsém, hogy saját zenéimmel éppen önképzésen vagyok, amolyan elégedetlenül (meg nem is rock), mert egy-egy ilyen pályázaton résztvevőként nehéz megbírkózni a jelenséggel, amikor valaki mást kedvel meg a hallgatóság. Nem akarom a szakadékot növelni az elöl elhúzók és az éppen csak említésre kerülők között, inkább igyekszem betenni annyi munkát a kezdeményezés alá, hogy növelem azok esélyeit, akik amúgy valóban esélyesek.

A szokásos B-oldal szempontok: mindegy, milyen stílus, ha jó a zene. Egy ötlet, vagy egy kiérezhető mentális megbetegedés plusz pontot jelent. Válogatás nélkül szexelnénk első benyomásként megfelelő hangparaméterű énekesnőkkel, bár ez a szempont most nem érvényesült. Végül: olyan zene, aminek a koncertjére ha ismeretlenül odakeverednénk, maradni akarnánk. Mivel szó nincs arról, hogy csak rockzenék érkeztek volna a pályázatra, néhány kisebb csoportban értékelem, hátha így többen kedvet kapnak, hogy 4-5 számba belehallgassanak.

SZAVAZNI mindenki csak egyszer tud, e-mail cím megadásával, ebből a célból minden előadó mögé tettem egy linket.

Rock, metál

1. Soulbrigade - Beginning of the end
   Oké mondjuk pont erről az énekhangról beszéltem. Azonnali szerelem. Nagyon kellett a zenekarnak, de tegyük fel, hogy nagyon jó érzékkel hangszerelték a számot, ha ilyen számból tudnak csinálni egy albumnyit, akkor erre vevő lehet a világon bárki. Én mindenképpen. Rájuk szavazok »
2. Betterfly - Shot thru the head
   Elsőre van benne egy kis Robbie Williams… izgalmas dallamvilág, és a szöveg is vállalható, ráadásul magasan kiemelkedik a 359-es mezőny néhány kezdő angolcsoportos felvétele közül. A nyugis részen csukott szemmel el lehet aludni, ami részemről igen pozitív megjegyzés. A névválasztás a szinte kötelező szellemeskedések között szerintem jól jött ki. Rájuk szavazok »
3. the pfl - Can’t say
   Őket láttuk az A38-on még a Borsodi Tehetségkutató kapcsán, ahol saját fordulójukban másodikak lettek. Az ilyen zenékről az jut eszembe, ahogy Stiffler vonyít a platón és a srácok mennek le a tóhoz a nyári szünetre, egyszerűen megy az élethez. Rájuk szavazok »
4. ReChords - My true love
   Ők sajnálják, hogy csak erről a számról van felvételük - én nem. Remélem, sikerül többet rögzíteni. Rájuk szavazok »
5. North6 - Over and over
   Kicsit be is kell keményíteni. Volt 4-5 elég erős hasonló stílusú kétlábdobos zenekar, de itt egyrészt az elektronikus támogatás (szinti), a korrekt basszushang, és az összetett számszerkezet miatt kellett voksolnom. Rájuk szavazok »

Ajánlom még a fentieken kívül a Tech-No-Logic, a Funk You! és a LeQWaRock beküldött munkáját.

Reggae, világzene

1. MoNaStereo - Mellow D
   Hoppá? Nagyon egyben van, ugrálós rásztáfáráj zene, hangulatos… kell az ének, és azzal együtt kell az egész. Rájuk szavazok »
2. Riddim Colony - What a day
   Velük még járnék is. Az A38 backstage-ben készült fotó arról tanúskodik, hogy ők nem vesznének el szavazatok nélkül, de kaptak is elég rendesen. Tanulság: téged lépten-nyomon szórakoztató nagyon összerakott zenekarok séremórálnak album nélkül, kiadatlan számokkal. Nagy magyar fizetős online mp3 megaszaküzletet a népnek! Rájuk szavazok »
3. Lighthouse music - Hálaének
   Magyar ír ethno-rock-pop. A kép alapján a fiatal Wayne Shortert is leigazolták, női basszusgitár, óriási sziklák fölött repülős hortobágyi hegylakós, és reggel még sötétben viszkifőzőbe megérkező öreg bácsis hangulat. Nem mondom, hogy ez az eklektika, vagy ha úgy tetszik giccsbe hajló keveredés a legkifinomultabb, de a tiszta hangokból érezni rajta a tiszta szándékot. Ha most rohadjak meg, amiért nem valami mást linkeltem ide, vállalom. Rájuk szavazok »
4. Bari Lajos - A Nap sötét oldalán
   Meditálós zene, a félmeztelen bajszos indiait képzeld hozzá, aki nem tudja eldönteni, hogy előbb teázzon, vagy színes ruhát öltsön. A rendhagyó benne, hogy citerával készült. A masszázsblog tuti vevő lenne rá. Több mint 10 éves felvétel, szerintem riszpekt, hogy ez itt van, és megint vállalnom kell, hogy ezt rakom ki, és nem egy újabb színvonalas magyar rockzenét, mert abból tényleg rengeteg volt, csak olyan van porondon, ilyen meg nincs. Rá szavazok »
5. A láma dalai - Nem egyedül utazom
   Azért erősen reggae párti vagyok, mégis a hegylakós és a citerázós furcsaság mögé teszem - de kiteszem - ezt a számot. Ennek az oka, hogy a dobsáv nem reggae. A végén mókás a Mekk-mesterbe hajló ska rész. Rájuk szavazok »

További ajánlatok: ex-trió, Wave Train, Gutenberg halott.

Elektronika

1. Intermauz - Secret
   Hoppá kettő! A konyhában joviálisan pózoló srácnak sürgősen szüksége van egy lelki fröccsre, ugyanis nagyon kövér holmival nevezett. Lehet, hogy csak az ének húzza el, és én vagyok a sutyi, hogy nem tudom, honnan van, de szerintem nagyon jól egymásba szerettek ezzel az alappal. Ráfér némi keverés, de érzem, hogy ha van még több is ott, ahonnan ez jött, akkor jöhetne.
2. Earnie & Borsa - Cry
   Na ez az a formáció név, ami itthon sose megy el, külföldön viszont a "borzááá" spanyolosan cseng, és nagyon vidám ez a pam-pam hangulat. Szinte látom, ahogy az angol csajok berohannak erre a számra a tánctérre, leöntve mindenkit a piájukkal. Nem beszélve arról, hogy ha pusztán beszédhangig egyszerűsítjük az orgánum tulajdonosát gondolatban, akkor nagyon kellemes kép alakul ki. Mindenki képzelje el abban a zenében, amit jobban kedvel, hátha belátja, hogy nagggyon jó. Borsa, ha marad energiád emellett más zenét is kipróbálni, keress meg!
3. Lazlo - January
   Szerényen Laci az aktuális hónap nevét ráírta egy számra és beküldte. Szerintem ő sem tudja, hogy jó. A világ viszont a Lazlo név előtt térdre borul, hiszen ez kivívta magának a tiszteletet a Casablancában, ha szar film, ha jó: ismert. Rá szavazok »
4. Csórómajszter - Nyomuljunk a plázába
   Na jó ő nem veszi magát komolyan. Ebből a szempontból azonban azonnal megmutatkozik a B-oldal párhuzam, hiszen mi sem. A szám címe és a végtelenül őrült hangzás az, ami meggyőzött. Erre a zenére el tudom képzelni, amint Frankie Four Fingers felszáll a repülőre, Amsterdamba repül, tárgyal a gyémántosokkal, aztán visszarepül Londonba és mindezt 15 másodperc alatt. De hogy japán kiscsajok is ráznák rá magukat szétszívva kilógó bal mellel, arra is van egy 73% esély. Rá szavazok »
5. Spider Sense - Upside down
   Velük nem tudom, mi a helyzet, fent voltak 288-as sorszámmal, és most nincsenek. Lehet, hogy elindult a szekér, vagy jogi problémák adódtak, de nem maradtatok le: véletlenül jutott hozzánk az elérhetőségük, és készült velük B-oldal részről egy villáminterjú, amit pár napon belül kiteszünk. Erre a klipre mindenképpen érdemes egy pillantást vetni: Upside down

Underground

1. the KOLIN - San Francisco
   Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e a nevezést, de ha még nincs kiadója a számnak, akkor bizony a nyertesek között volna a helye ennek a hangzásnak, lehet csomagolni pukkanós fóliába és mehet külföldre, csak néha engedjék haza. Amúgy Kolin Márkról, az előbbi ötös végén említett Spider Sense egyik tagjáról van szó. Rá szavazok »
2. Voler Mouche - Color TV
   Ez az én zeném! Megalázó, hogy egy Portishead vagy Massive Attack hang után bő 15 évvel sem tudom produkálni ezt a színvonalat, persze egyedül a házi stúdióban nem fog női vokál megszólalni, ezt beláthatjuk. Nekik szerintem sikerül! Rhodes mániás vagyok, de nagyon jó az időnként megszólaló gitárdallam. Abszolút rokonaim, és megvan bennük ami bennem nincs: a szemüvegkeret, az elválasztott séró, a "rumlis" nézés, és hogy azt gondold: Rájuk szavazok »
3. Illúzió - Jakuza vadnyugat
   Ők néhány zenész kolléga előtt vagy után játszottak egy fesztiválon tavaly, úgyhogy számomra nem újdonság. A gramofonos kiejtés és a hangulatképek, amiket a sorok felfestenek, hallgathatóvá teszik őket. Külön ajánlom azoknak, akik éppen "most egy hónapig nem hallgatok Quimbyt" kúrára utalták magukat, de már kacsintgatnak valami hasonló után. Rájuk szavazok »
4. The Zhe Band - Gondolkodom
   Kicsit zajos, de az a kevés sor kb. minden harmadik évem lényegét összefoglalja. Oszt ennyi. Nem nyernek, de legalább fussunk már össze velük véletlenül egy szórakozóhelyen három másik ilyennel! Ennyit kérek. Rájuk szavazok »
5. meyoushe - Downthere
   Míg remélem, fent felismerhetők a "válogatás nélkül szexelnénk" típusú előadók, most a "kiérezhető mentális megbetegedés" kategóriájából gurítanánk egyet. Ez a tuti underground, sose mászik elő, viszont szét lehet csapni embereket bárhol a világon. Nem lepődnék meg, ha erre más is rájönne - nem feltétlenül szabadlábon védekező hallgatókra gondolok. Rá szavazok »

Jazz, blues

1. Tamarazene - Melegítem magam
   Már a névválasztás 9 pont a 10-ből. Ha még nem találtak egymásra a Mizar zenekarral, akkor mutatkozzanak be egymásnak, hasonlóan szövegére igényes, egyúttal mégis a harmóniákkal virgázó, rengeteget moduláló zene. A szöveg megint csak olyan, ami utaztat és elvisz máshová. A jazzyn még nem hallottam: ez baj. Jazzy Dalverseny 2009-en tessék indulni! Rájuk szavazok »
2. Borsodi Blue - Hit the road and play the blues
   Nagyon kellemes. Ami kellemes, attól az emberek sajnos nem őrülnek meg, úgyhogy azt hiszem, ők sem a befutók, de bíztatóak a szavazatok, és a Hangfoglaláson tanulságos lenne néhány fogalmatlannak, hogy mit lehet összegyúrni, ha van otthon elég Incognito, Mezzoforte CD és még a Gary Moore kazik sincsenek nagyon elásva. Jól zenélnek. Rájuk szavazok »
3. Matetune - Walking blues
   A B-oldal policy és életérzés csillogtatása következik: ennek a srácnak nagyobb az arca, mint a Bécsikapu, és egy mondatot, de talán egy szót sem tud hiba nélkül leírni. De válasszuk ketté a személyiséget és a produktumot, ne ássuk el! Érezni a szavain, hogy meg nem értett, de hogy meg nem értettsége nem művészetéből adódik, az is biztos. Az penge és kész. Magányos farkas lesz, ha nem tud úgy tekinteni a világra, hogy abban bizony vannak, akik elfogadják és örülnek neki, sőt, még olyanok is akadnak, akik felfogják, amit csinál. Nem kell túlmisztifikálni. Amit művel tök egyedül, az simán rohadt jó. Ő mondjuk jammelhetne együtt Manu Chaoval egy brazil mellékutcában. Rá szavazok »
4. Virgonc - Reggeli dal
   Itt vannak bajok, konkrétan az, hogy a kísérőautomatika találkozik a mezőny egyik legjobb zenészével. Aki így átlátja a modális skálákat, az gyakran szintidemó szerűen hangszerel, hiszen nem a sound érdekli. A fretless bass külön elviszi ilyen irányba, közben meg ott van a tetején a percekig tartó színes és érzelemmel teli impro. Erről pedig a Váradi Roma Café jut eszembe, ahol a szöveg mondjuk nem heggeszt, és nem tesz mozdulatlanná, de megteszi ezt helyette a zene. Mondjuk ki nyugodtan, hogy "vendéglátós", és akkor nem kell kerülgetni, AZ. ÁZ. És ha ezen túl vagyunk, akkor végre lehet arról beszélni, hogy mennyire komoly dallamok és jazz futamok mennek végig. Arra tessék koncentrálni. Rájuk szavazok »
5. TükeZoo - Ájminláv (live)
   A new jazz itt elfelejtett elborulni, de azért megvan az irány, és nagyon jó! Keverem ezeket, és nem fogom előbányászni, de a Motif, Mr. Scruff vagy a Bonobo jut eszembe. Ők azok, akik fellépnek, pedig egy válogatáslemezen keresztül simán lehetnének úgy sikeresek, hogy ki sem teszik a lábukat a lakásból. Rájuk szavazok »

Ennyi. Nem apróztam el, megalapozom a lelkiismeretes zsűri oldalamat, hátha cserébe néhányszor ihatok ingyen olyan bort, amitől a Tordai hallucinált. A Rockspace2009 kezdeményezésről pedig csak annyit: MÉG ILYET! Bármilyen ~space-re végződőt, legközelebb nevezek rá tuti kiesőnek! Köszi!

Milyen volt a karácsonyotok? Remélhetőleg semmiben sem hasonlított ahhoz, amilyen Nikki Sixx-nek volt 1986-ban…

Időben leadtam a drótot édesanyámnak, így karácsonykor nem igazán őszinte meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel téptem fel Nikki Sixx Heroin Naplók c. kiadványának csomagolását. A már fizikai megjelenésében is súlyos kötet benyomását keltő könyvet kézbe veszed, és szinte már keresed is benne a bónuszként kapott steril fecskendőt…
A Heroin Naplók zenei aláfestéseként Sixx egy óriási lemezt is kiadott 2007-ben a Sixx:A.M elnevezésű formációval. A cd-vel már korábban találkoztam, jó ideje elérhető, a könyv magyar kiadása viszont meglehetősen friss. A lemez anélkül is működik, hogy túl sokat tudnál Sixx-ről vagy a Mötley Crüe-ről, így gyorsan kedvenccé válhat. Amitől az album igazán különleges, az a zene mögött megbújó koncepció, drámai hangulat és persze Sixx múltja. Mindamellett, hogy a számomra eddig ismeretlen James Michael  énekes zseniális teljesítményt nyújt. Ha megvan benned a kellő empátia egy szánalmas függőségben szenvedő zenész iránt, akkor nagyon magával tud ragadni, mert minden dallamában érezni a kínt. Sixx-et kitűnő dallamérzékkel és zeneszerzői képességgel áldotta meg a sors. Elég meghallgatnod ezt a lemezt, és elhiszed, hogy a Mötley-t tényleg ő juttatta a csúcsra.

A napló keletkezéséről annyit érdemes tudni, hogy Nikki fékevesztett hullámvasúthoz hasonlító élete egyik legnyomorúságosabb időszakának (1986 karácsony – 1987 karácsony) írásos dokumentuma. 1986. december 25-én, az akkor már rég függő Sixx azon vette észre magát, hogy egyedül, meztelenül üldögél a karácsonyfa alatt, tűvel a karjában és puskával az ölében. Ekkor kezdett a naplóírásba, mégpedig három okból kifolyólag:

1. Egyáltalán nem voltak barátai, akikkel beszélhetett volna (józanul annyira antiszociális volt és feszengő, hogy fogcsikorgatva menekült az emberek elől)
2. Így vissza tudta olvasni, hogy mit is csinált előző nap (buli utáni reggelen bugyi és melltartó gazdájának beazonosításához is praktikusnak bizonyult)
3. Maradjon utána valami, ha elpatkolna (ez folyamatosan benne volt a pakliban)

A X-Mas in Hell tulajdonképpen a sztori kezdete:

 A naplóírás olyannyira bejött neki, hogy szinte minden nap kényszeresen lejegyezte, ami a fejében járt, naplóját pedig folyamatosan magával hurcolta minden útjára. Az emberekkel képtelen volt kommunikálni – így jobb híján papírra vetette gondolatait. A naplóírás egyszerre helyettesítette a barátait, családját, de még a pszichiáterét is.
Az elkallódott jegyzetek aztán pár éve előkerültek. Sixx pakolászás közben véletlenül lelt rá, belelapozott, és elszörnyülködött saját magától. Úgy döntött, hogy egy újságíró segítségével pellengérre állítja magát, remélve, hátha lesznek, akik tanulnak a történetéből. A rövid és még rövidebb bejegyzésekből álló töredékeket Nikki és akkori életének legfontosabb szereplői jelenkori megjegyzései színesítik, magyarázzák.

A napló keletkezésének idejében  – a Girls, Girls, Girls album felvételeinek és az ezt követő turnénak az ideje ez – zuhant Sixx igazán mélyre. Legalábbis először. A zenészeknél szokásos alkohol és kokain játszmák mellet ekkor kapott rá a herkára, ami aztán csaknem megölte őt (pontosabban kétszer "meg is ölte", de mindkétszer mákja volt).

A sok fotó montázzsal, torz rajzokkal, dalszöveg részletekkel sűrűn díszített, fekete-fehér-vörös könyv olyan olvasmány, amit nincs kedve letenni az embernek. Egymást érik a hihetetlen sztorik, visszaemlékezések, önmarcangoló fejtegetések, és közben szép lassan kibontakozik nemcsak Nikki pontos jellemrajza, de összeáll a kép a Mötley másik három zenészét és a zenekar egészét illetően is. Sixx jól ír, szemléletesen, stílusosan, és meglepően intelligensen. Ami érdekes, időnként - még a legnyomorúságosabb időszakaiban is - humorosan. Persze ez nem könnyed humor, sokkal inkább cinikus, lemondó vagy épp sértő.

Egyértelmű, hogy Sixx rohadt nagy mázlista (ugyanúgy, mint mondjuk Anthony a Chili-ből). Mindent megtett azért, hogy kicsinálja magát, de valahogy mégis megmaradt. Odafent nagyon szerethetik őt, kérdés, hogy miért, mert finoman fogalmazva is egy egoista, erőszakos, infantilis seggfejként lehetne jellemezni akkori személyiségét. Ez derül ki saját írásaiból is, de egyöntetű a kommentezők (banda tagok, zenész kollégák, producerek, testőrök, szomszéd stb.) hosszú sorának véleménye is. 

A banda
„Elég sokat ütöttem a Mötley-t. Egyszer betörtem Tommy orrát, eltörtem Nikki bordáját, és sokszor szarrá vertem Vince-t, mert…nos,mert egy seggfej” – Fred Saunders biztonsági főnök visszaemlékezése

A Mötley ebben az időben négy totál önző, szabályokat nem ismerő, elkényeztetett fasz, de tényleg. (Ráadásul hajbanda! - Overdrive) Nemhogy szeretet, megbecsülés nem tartja össze őket, de időnként nagy örömmel teszik pokollá egymás életét is. Vince-ről azt rakja össze az olvasó, hogy négyük közül ő a legnagyobb pinabubus, és talán a legkevésbé függő (már ha a szeximádat nem függőség). Mars a szeretetreméltó, visszahúzódó, csendes, de full alkoholista, koncerteken ásványvíz helyett folyamatosan vedeli a vodkát. Tommy infantilis kis pöcs, aki – a heroint kivéve – mindenben gondolkodás nélkül követi a vezért, vagyis Sixx-et. Sixx annak ellenére, hogy teljesen kezelhetetlen, kiszámíthatatlan, diktatórikus vezető - ezzel mindenki gyűlöletét kiváltja -, a csapat motorja, dalszerzője és kreatív összetartó ereje.

Koncertek, zenekarok, kollégák
„A legnagyobb, legmocskosabb, leghangosabb rock banda akartunk lenn a Földön. Tudtuk, hogy jó úton járunk” - Sixx visszaemlékezése

Természetesen a történetek jelentős hányada a zenéről, turnékról, zenésztársakról szól. Röhejes olvasni Slash-ről, aki Sixx kistesójaként rendre annyira szétcsapja magát, hogy reggelente összehugyozza Nikki kanapéját (kevésbé vicces, hogy Nikki második „halálakor” annyira részeg, hogy tehetetlenül bámulja éppen liluló cimboráját). Vicces hallani, hogy Gene Simmons hogy védekezik a függőség ellen (amikor Sixx piával és kokóval kínálja, mindent visszautasít, Niki nem érti: „hát te mit csinálsz, ha nem iszol, és nem anyagozol?”, „Dugok”, így Gene, „Na, jó, de utána?” értetlenkedik Sixx, „Hát, megint dugok!”). Komikus, hogy a Whitesnake-kel közös turnén hogy fikázzák folyamatosan David Covardale-t. Hihetetlen, hogy Dickinson felesége az ablakon mászik be Nikki szobájába, hogy megprücsköltesse magát (ó, ez fájhatott, Bruce!), vagy, hogy azért dobják ki őket a KISS turnéról, mert a "Rock’n’Roll All Night" alatt a színpad mögött ketten tömik felváltva a KISS dobosának nőjét. De van itt még egy rakás híresség, Steven Tyler-től kezdve Lemmy-n, Axl Rose-on át a Skid Row-os Sebastian Bach-ig.

Betekintést kapunk a sok ökörségbe is, ami a turnén folyt. Nikki egyik kedvenc hobbija például, hogy elegáns hotelek folyosóin a szobaajtókat befújja hajlakkal, majd miután meggyújtotta őket, bekopog, majd röhögve elszalad. Csoda, hogy sorra mindenhonnan kibasszák őket? És az milyen, hogy egy élő rádióadásban azt kell kitalálni a rajongóknak, hogy milyen zajokat hallanak az adásban, miközben Tommy és Nikki a farkával csapkodja az asztalt…?!

CSAJOK = GOND
 
„Mikor felkeltem, egy bugyi volt az éjjeli lámpámon. Emlékszem, hogy feljött a szobámba egy csíkra, de ez minden, amire emlékszem. Istenem, remélem, nem dugtam meg”- Sixx az egyik háttérénekesnőről

Sixx előszeretettel fejezi be a CHIKS = TROUBLE alapvetéssel a puncis sztorikat (ezzel a címmel a 2008-as Mötley lemezre is született egy dal). A napnál is világosabb, hogy Nikki képtelen volt egy kicsit is normálisan viszonyulni a nőkhöz. Ha engem kérdezel, egyrészt azért, mert teljes szívéből gyűlölte az anyját, másrészt meg azért, mert a szerelmet nem nőben találta meg, hanem a heroinban. Gyönyörű, ahogy a Girl with Golden Eye mesél erről.

Család

„Szerintem eddig jó munkát végeztem, de még nem végeztünk…nem, amíg meg nem halsz, és akkor…csak akkor leszünk kvittek” – részlet egy anyjához írt levélből

Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy a deviancia gyökerét a gyerekkorban keressük. Akinek csúnyán el van tolva a kisgyermekkora, az ritkán lesz a család és az iskola büszkesége. Hát, Nikkinek el lett tolva. Apja nagyon korán elhagyta a családot (hallgasd meg a Dead Man’s Ballet című dalt) és anyja is ritkán érzett kedvet a szülői szerephez. Emiatt Nikki mindkettőjükkel szemben pusztító gyűlöletet érzett nagyon sokáig. Szeretni kizárólag a nagyszüleit tudta, akikhez anyja kénye kedve szerint passzolta le őt pár napra, hetekre vagy hónapokra. Más kérdés, hogy amikor meghalt az imádott nagyi, olyan szinten anyagozott, hogy képtelen volt elmenni a temetésére. Mindössze annyira futotta tőle, hogy emlékül megírja a Nona-t a Girls, Girls, Girls-re. Valljuk be, ez azért nem sok. Hogy bezáruljon a kör, az ilyen és hasonló gyengeségek miatt öngyűlölet kínozta. És már lehetett is keresni a megfelelő vénát, hogy enyhüljön a fájdalom (megjegyzem, kísértetiesen sok a hasonlóság Sixx, Kurt Cobain és Anthony Kiedis gyerekkorát és sorsát tekintve. Egyikük szülője sem olvasott sokat Vekerdy Tamástól.)

Függőség

„Tudod mi az igazán szar? Ha a herointól és kokaintól egyszerre hánysz és fosol. Az egyik tuti rossz helyre megy” - Sixx

A napló központi témája. Alig van olyan bejegyzés, amiből nem lehetne érezni, hogy Nikki mekkora bajban van, hogy milyen kétségbeesetten keresi a kiutat. Hiába a pénz, siker, szex és rock’n’roll, folyamatosan szenved, néha tényleg szívszorító. Időnként laza 10 napig nem fürdik, alig eszik, csont soványra fogy, és már a péniszén sem talál szúrásra alkalmas eret. Belövés után gyakran hallucinál, csak szekrénye belsejébe kuporogva érzi biztonságban magát. Állandóan kommandósokat vagy fegyveres mexikói behatolókat vél felfedezni a házában. Megdöbbentő lehetett látni, ahogy meztelenül, puskával a kezében kúszva indul ellenük a kertben. Halállal való játszadozásaiban két hűséges társa van, Prince egykor barátnője, a teljesen lökött Vanity (azóta megtért és prédikátor lett), illetve Robbin Crosby, Ratt gitáros. Vanity csak nyűg neki, bár imádnak együtt anyagozni. Robbint viszont testvéreként szereti, megindító a hozzá fűződő barátsága, illetve lelkiismeret furdalással terhelt gyásza, amikor Robin csóró hajléktalanként végül halálba lövi magát. Azt hiszem, Nikki megmentésére egy csúcsformában lévő Csernus doki sem indult volna jó esélyekkel.

Túl a nehezén

„Hogy megtartsam a boldogságom, szét kell osztanom belőle annyit, amennyit csak tudok. Korábban ezt zagyvaságnak gondoltam. De működik! Elképesztő. Egy fickó, aki leginkább csak dőzsölt, elvett, fáradtságot nem ismerve rugdosta az embereket, most ennek szellemében él. Elképesztő.” - Sixx, 2006-ban.

Ami szép az egészben, az a vége. A test elhagyással színesített második túladagolás (1987. dec. 25.) után Nikki varázsütésre megváltozik (Life is Beautiful), és elhatározza, hogy megpróbálja megmenteni magát. A naplóbejegyzések itt véget érnek, de hogy mi történt azóta 2006-ig, azt egy vázlatos összefoglalóból megtudhatjuk. Ahogy az már ilyen esetekben lenni szokott, a gyógyulás rettentő nehéz, és az út tele van kacskaringókkal, zsákutcákkal: tönkrement házasságok, elhagyott gyerekek, többszöri visszaesés a drogokkal vívott harcban. De Nikki, ha kínkeservesen is, magára talált. A korábban önző, szemét zsarnok megbékélt önmagával és a világgal. Megtanult megbocsájtani. Hosszú évek után, apja sírjánál békét kötött a rossz apával, és rendezte kapcsolatát anyjával is, akiről ma már igaz szeretettel beszél. Visszatalált a gyermekeihez. Alapítvány hozott létre az otthonról elszökött gyerekek támogatására. Újraindította a Mötley-t, ahol most négy egymást szerető, támogató, megbecsülő cimbora játssza a Rock’n’Roll-t. Kiadta a könyvét azért, hogy hátha segít vele valakin, aki elolvassa. Nem megszállott módon, hanem a saját értelmezésében megadta magát egy felsőbbrendű hatalomnak, ha úgy tetszik, Istennek. Megtanult engedni és boldognak lenni…
Az egész szinte giccsesen szép: reményt ad, hogy van kiút, hogy van esély megjavulnia az embernek, bármi rosszat is tett, és van esélye megtalálni a boldogságot.

(A Napló még nem említi, de jelenleg szerelmével, Kate von D-vel úgy turbékolnak, mint egy galambpár. Hát nem édesek?)

Az egyik legszebb dal a lemezről: Accidents can happen. Sok szerencsét, Nikki!

Milyen volt a karácsonyotok? Remélhetőleg semmiben sem hasonlított ahhoz, amilyen Nikki Sixx-nek volt 1986-ban…

Időben leadtam a drótot édesanyámnak, így karácsonykor nem igazán őszinte meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel téptem fel Nikki Sixx Heroin Naplók c. kiadványának csomagolását. A már fizikai megjelenésében is súlyos kötet benyomását keltő könyvet kézbe veszed, és szinte már keresed is benne a bónuszként kapott steril fecskendőt…
A Heroin Naplók zenei aláfestéseként Sixx egy óriási lemezt is kiadott 2007-ben a Sixx:A.M elnevezésű formációval. A cd-vel már korábban találkoztam, jó ideje elérhető, a könyv magyar kiadása viszont meglehetősen friss. A lemez anélkül is működik, hogy túl sokat tudnál Sixx-ről vagy a Mötley Crüe-ről, így gyorsan kedvenccé válhat. Amitől az album igazán különleges, az a zene mögött megbújó koncepció, drámai hangulat és persze Sixx múltja. Mindamellett, hogy a számomra eddig ismeretlen James Michael  énekes zseniális teljesítményt nyújt. Ha megvan benned a kellő empátia egy szánalmas függőségben szenvedő zenész iránt, akkor nagyon magával tud ragadni, mert minden dallamában érezni a kínt. Sixx-et kitűnő dallamérzékkel és zeneszerzői képességgel áldotta meg a sors. Elég meghallgatnod ezt a lemezt, és elhiszed, hogy a Mötley-t tényleg ő juttatta a csúcsra.

A napló keletkezéséről annyit érdemes tudni, hogy Nikki fékevesztett hullámvasúthoz hasonlító élete egyik legnyomorúságosabb időszakának (1986 karácsony – 1987 karácsony) írásos dokumentuma. 1986. december 25-én, az akkor már rég függő Sixx azon vette észre magát, hogy egyedül, meztelenül üldögél a karácsonyfa alatt, tűvel a karjában és puskával az ölében. Ekkor kezdett a naplóírásba, mégpedig három okból kifolyólag:

1. Egyáltalán nem voltak barátai, akikkel beszélhetett volna (józanul annyira antiszociális volt és feszengő, hogy fogcsikorgatva menekült az emberek elől)
2. Így vissza tudta olvasni, hogy mit is csinált előző nap (buli utáni reggelen bugyi és melltartó gazdájának beazonosításához is praktikusnak bizonyult)
3. Maradjon utána valami, ha elpatkolna (ez folyamatosan benne volt a pakliban)

A X-Mas in Hell tulajdonképpen a sztori kezdete:

 A naplóírás olyannyira bejött neki, hogy szinte minden nap kényszeresen lejegyezte, ami a fejében járt, naplóját pedig folyamatosan magával hurcolta minden útjára. Az emberekkel képtelen volt kommunikálni – így jobb híján papírra vetette gondolatait. A naplóírás egyszerre helyettesítette a barátait, családját, de még a pszichiáterét is.
Az elkallódott jegyzetek aztán pár éve előkerültek. Sixx pakolászás közben véletlenül lelt rá, belelapozott, és elszörnyülködött saját magától. Úgy döntött, hogy egy újságíró segítségével pellengérre állítja magát, remélve, hátha lesznek, akik tanulnak a történetéből. A rövid és még rövidebb bejegyzésekből álló töredékeket Nikki és akkori életének legfontosabb szereplői jelenkori megjegyzései színesítik, magyarázzák.

A napló keletkezésének idejében  – a Girls, Girls, Girls album felvételeinek és az ezt követő turnénak az ideje ez – zuhant Sixx igazán mélyre. Legalábbis először. A zenészeknél szokásos alkohol és kokain játszmák mellet ekkor kapott rá a herkára, ami aztán csaknem megölte őt (pontosabban kétszer "meg is ölte", de mindkétszer mákja volt).

A sok fotó montázzsal, torz rajzokkal, dalszöveg részletekkel sűrűn díszített, fekete-fehér-vörös könyv olyan olvasmány, amit nincs kedve letenni az embernek. Egymást érik a hihetetlen sztorik, visszaemlékezések, önmarcangoló fejtegetések, és közben szép lassan kibontakozik nemcsak Nikki pontos jellemrajza, de összeáll a kép a Mötley másik három zenészét és a zenekar egészét illetően is. Sixx jól ír, szemléletesen, stílusosan, és meglepően intelligensen. Ami érdekes, időnként - még a legnyomorúságosabb időszakaiban is - humorosan. Persze ez nem könnyed humor, sokkal inkább cinikus, lemondó vagy épp sértő.

Egyértelmű, hogy Sixx rohadt nagy mázlista (ugyanúgy, mint mondjuk Anthony a Chili-ből). Mindent megtett azért, hogy kicsinálja magát, de valahogy mégis megmaradt. Odafent nagyon szerethetik őt, kérdés, hogy miért, mert finoman fogalmazva is egy egoista, erőszakos, infantilis seggfejként lehetne jellemezni akkori személyiségét. Ez derül ki saját írásaiból is, de egyöntetű a kommentezők (banda tagok, zenész kollégák, producerek, testőrök, szomszéd stb.) hosszú sorának véleménye is. 

A banda
„Elég sokat ütöttem a Mötley-t. Egyszer betörtem Tommy orrát, eltörtem Nikki bordáját, és sokszor szarrá vertem Vince-t, mert…nos,mert egy seggfej” – Fred Saunders biztonsági főnök visszaemlékezése

A Mötley ebben az időben négy totál önző, szabályokat nem ismerő, elkényeztetett fasz, de tényleg. (Ráadásul hajbanda! - Overdrive) Nemhogy szeretet, megbecsülés nem tartja össze őket, de időnként nagy örömmel teszik pokollá egymás életét is. Vince-ről azt rakja össze az olvasó, hogy négyük közül ő a legnagyobb pinabubus, és talán a legkevésbé függő (már ha a szeximádat nem függőség). Mars a szeretetreméltó, visszahúzódó, csendes, de full alkoholista, koncerteken ásványvíz helyett folyamatosan vedeli a vodkát. Tommy infantilis kis pöcs, aki – a heroint kivéve – mindenben gondolkodás nélkül követi a vezért, vagyis Sixx-et. Sixx annak ellenére, hogy teljesen kezelhetetlen, kiszámíthatatlan, diktatórikus vezető - ezzel mindenki gyűlöletét kiváltja -, a csapat motorja, dalszerzője és kreatív összetartó ereje.

Koncertek, zenekarok, kollégák
„A legnagyobb, legmocskosabb, leghangosabb rock banda akartunk lenn a Földön. Tudtuk, hogy jó úton járunk” - Sixx visszaemlékezése

Természetesen a történetek jelentős hányada a zenéről, turnékról, zenésztársakról szól. Röhejes olvasni Slash-ről, aki Sixx kistesójaként rendre annyira szétcsapja magát, hogy reggelente összehugyozza Nikki kanapéját (kevésbé vicces, hogy Nikki második „halálakor” annyira részeg, hogy tehetetlenül bámulja éppen liluló cimboráját). Vicces hallani, hogy Gene Simmons hogy védekezik a függőség ellen (amikor Sixx piával és kokóval kínálja, mindent visszautasít, Niki nem érti: „hát te mit csinálsz, ha nem iszol, és nem anyagozol?”, „Dugok”, így Gene, „Na, jó, de utána?” értetlenkedik Sixx, „Hát, megint dugok!”). Komikus, hogy a Whitesnake-kel közös turnén hogy fikázzák folyamatosan David Covardale-t. Hihetetlen, hogy Dickinson felesége az ablakon mászik be Nikki szobájába, hogy megprücsköltesse magát (ó, ez fájhatott, Bruce!), vagy, hogy azért dobják ki őket a KISS turnéról, mert a "Rock’n’Roll All Night" alatt a színpad mögött ketten tömik felváltva a KISS dobosának nőjét. De van itt még egy rakás híresség, Steven Tyler-től kezdve Lemmy-n, Axl Rose-on át a Skid Row-os Sebastian Bach-ig.

Betekintést kapunk a sok ökörségbe is, ami a turnén folyt. Nikki egyik kedvenc hobbija például, hogy elegáns hotelek folyosóin a szobaajtókat befújja hajlakkal, majd miután meggyújtotta őket, bekopog, majd röhögve elszalad. Csoda, hogy sorra mindenhonnan kibasszák őket? És az milyen, hogy egy élő rádióadásban azt kell kitalálni a rajongóknak, hogy milyen zajokat hallanak az adásban, miközben Tommy és Nikki a farkával csapkodja az asztalt…?!

CSAJOK = GOND
 
„Mikor felkeltem, egy bugyi volt az éjjeli lámpámon. Emlékszem, hogy feljött a szobámba egy csíkra, de ez minden, amire emlékszem. Istenem, remélem, nem dugtam meg”- Sixx az egyik háttérénekesnőről

Sixx előszeretettel fejezi be a CHIKS = TROUBLE alapvetéssel a puncis sztorikat (ezzel a címmel a 2008-as Mötley lemezre is született egy dal). A napnál is világosabb, hogy Nikki képtelen volt egy kicsit is normálisan viszonyulni a nőkhöz. Ha engem kérdezel, egyrészt azért, mert teljes szívéből gyűlölte az anyját, másrészt meg azért, mert a szerelmet nem nőben találta meg, hanem a heroinban. Gyönyörű, ahogy a Girl with Golden Eye mesél erről.

Család

„Szerintem eddig jó munkát végeztem, de még nem végeztünk…nem, amíg meg nem halsz, és akkor…csak akkor leszünk kvittek” – részlet egy anyjához írt levélből

Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy a deviancia gyökerét a gyerekkorban keressük. Akinek csúnyán el van tolva a kisgyermekkora, az ritkán lesz a család és az iskola büszkesége. Hát, Nikkinek el lett tolva. Apja nagyon korán elhagyta a családot (hallgasd meg a Dead Man’s Ballet című dalt) és anyja is ritkán érzett kedvet a szülői szerephez. Emiatt Nikki mindkettőjükkel szemben pusztító gyűlöletet érzett nagyon sokáig. Szeretni kizárólag a nagyszüleit tudta, akikhez anyja kénye kedve szerint passzolta le őt pár napra, hetekre vagy hónapokra. Más kérdés, hogy amikor meghalt az imádott nagyi, olyan szinten anyagozott, hogy képtelen volt elmenni a temetésére. Mindössze annyira futotta tőle, hogy emlékül megírja a Nona-t a Girls, Girls, Girls-re. Valljuk be, ez azért nem sok. Hogy bezáruljon a kör, az ilyen és hasonló gyengeségek miatt öngyűlölet kínozta. És már lehetett is keresni a megfelelő vénát, hogy enyhüljön a fájdalom (megjegyzem, kísértetiesen sok a hasonlóság Sixx, Kurt Cobain és Anthony Kiedis gyerekkorát és sorsát tekintve. Egyikük szülője sem olvasott sokat Vekerdy Tamástól.)

Függőség

„Tudod mi az igazán szar? Ha a herointól és kokaintól egyszerre hánysz és fosol. Az egyik tuti rossz helyre megy” - Sixx

A napló központi témája. Alig van olyan bejegyzés, amiből nem lehetne érezni, hogy Nikki mekkora bajban van, hogy milyen kétségbeesetten keresi a kiutat. Hiába a pénz, siker, szex és rock’n’roll, folyamatosan szenved, néha tényleg szívszorító. Időnként laza 10 napig nem fürdik, alig eszik, csont soványra fogy, és már a péniszén sem talál szúrásra alkalmas eret. Belövés után gyakran hallucinál, csak szekrénye belsejébe kuporogva érzi biztonságban magát. Állandóan kommandósokat vagy fegyveres mexikói behatolókat vél felfedezni a házában. Megdöbbentő lehetett látni, ahogy meztelenül, puskával a kezében kúszva indul ellenük a kertben. Halállal való játszadozásaiban két hűséges társa van, Prince egykor barátnője, a teljesen lökött Vanity (azóta megtért és prédikátor lett), illetve Robbin Crosby, Ratt gitáros. Vanity csak nyűg neki, bár imádnak együtt anyagozni. Robbint viszont testvéreként szereti, megindító a hozzá fűződő barátsága, illetve lelkiismeret furdalással terhelt gyásza, amikor Robin csóró hajléktalanként végül halálba lövi magát. Azt hiszem, Nikki megmentésére egy csúcsformában lévő Csernus doki sem indult volna jó esélyekkel.

Túl a nehezén

„Hogy megtartsam a boldogságom, szét kell osztanom belőle annyit, amennyit csak tudok. Korábban ezt zagyvaságnak gondoltam. De működik! Elképesztő. Egy fickó, aki leginkább csak dőzsölt, elvett, fáradtságot nem ismerve rugdosta az embereket, most ennek szellemében él. Elképesztő.” - Sixx, 2006-ban.

Ami szép az egészben, az a vége. A test elhagyással színesített második túladagolás (1987. dec. 25.) után Nikki varázsütésre megváltozik (Life is Beautiful), és elhatározza, hogy megpróbálja megmenteni magát. A naplóbejegyzések itt véget érnek, de hogy mi történt azóta 2006-ig, azt egy vázlatos összefoglalóból megtudhatjuk. Ahogy az már ilyen esetekben lenni szokott, a gyógyulás rettentő nehéz, és az út tele van kacskaringókkal, zsákutcákkal: tönkrement házasságok, elhagyott gyerekek, többszöri visszaesés a drogokkal vívott harcban. De Nikki, ha kínkeservesen is, magára talált. A korábban önző, szemét zsarnok megbékélt önmagával és a világgal. Megtanult megbocsájtani. Hosszú évek után, apja sírjánál békét kötött a rossz apával, és rendezte kapcsolatát anyjával is, akiről ma már igaz szeretettel beszél. Visszatalált a gyermekeihez. Alapítvány hozott létre az otthonról elszökött gyerekek támogatására. Újraindította a Mötley-t, ahol most négy egymást szerető, támogató, megbecsülő cimbora játssza a Rock’n’Roll-t. Kiadta a könyvét azért, hogy hátha segít vele valakin, aki elolvassa. Nem megszállott módon, hanem a saját értelmezésében megadta magát egy felsőbbrendű hatalomnak, ha úgy tetszik, Istennek. Megtanult engedni és boldognak lenni…
Az egész szinte giccsesen szép: reményt ad, hogy van kiút, hogy van esély megjavulnia az embernek, bármi rosszat is tett, és van esélye megtalálni a boldogságot.

(A Napló még nem említi, de jelenleg szerelmével, Kate von D-vel úgy turbékolnak, mint egy galambpár. Hát nem édesek?)

Az egyik legszebb dal a lemezről: Accidents can happen. Sok szerencsét, Nikki!

Milyen volt a karácsonyotok? Remélhetőleg semmiben sem hasonlított ahhoz, amilyen Nikki Sixx-nek volt 1986-ban…

Időben leadtam a drótot édesanyámnak, így karácsonykor nem igazán őszinte meglepetéssel, de annál nagyobb örömmel téptem fel Nikki Sixx Heroin Naplók c. kiadványának csomagolását. A már fizikai megjelenésében is súlyos kötet benyomását keltő könyvet kézbe veszed, és szinte már keresed is benne a bónuszként kapott steril fecskendőt…
A Heroin Naplók zenei aláfestéseként Sixx egy óriási lemezt is kiadott 2007-ben a Sixx:A.M elnevezésű formációval. A cd-vel már korábban találkoztam, jó ideje elérhető, a könyv magyar kiadása viszont meglehetősen friss. A lemez anélkül is működik, hogy túl sokat tudnál Sixx-ről vagy a Mötley Crüe-ről, így gyorsan kedvenccé válhat. Amitől az album igazán különleges, az a zene mögött megbújó koncepció, drámai hangulat és persze Sixx múltja. Mindamellett, hogy a számomra eddig ismeretlen James Michael  énekes zseniális teljesítményt nyújt. Ha megvan benned a kellő empátia egy szánalmas függőségben szenvedő zenész iránt, akkor nagyon magával tud ragadni, mert minden dallamában érezni a kínt. Sixx-et kitűnő dallamérzékkel és zeneszerzői képességgel áldotta meg a sors. Elég meghallgatnod ezt a lemezt, és elhiszed, hogy a Mötley-t tényleg ő juttatta a csúcsra.

A napló keletkezéséről annyit érdemes tudni, hogy Nikki fékevesztett hullámvasúthoz hasonlító élete egyik legnyomorúságosabb időszakának (1986 karácsony – 1987 karácsony) írásos dokumentuma. 1986. december 25-én, az akkor már rég függő Sixx azon vette észre magát, hogy egyedül, meztelenül üldögél a karácsonyfa alatt, tűvel a karjában és puskával az ölében. Ekkor kezdett a naplóírásba, mégpedig három okból kifolyólag:

1. Egyáltalán nem voltak barátai, akikkel beszélhetett volna (józanul annyira antiszociális volt és feszengő, hogy fogcsikorgatva menekült az emberek elől)
2. Így vissza tudta olvasni, hogy mit is csinált előző nap (buli utáni reggelen bugyi és melltartó gazdájának beazonosításához is praktikusnak bizonyult)
3. Maradjon utána valami, ha elpatkolna (ez folyamatosan benne volt a pakliban)

A X-Mas in Hell tulajdonképpen a sztori kezdete:

 A naplóírás olyannyira bejött neki, hogy szinte minden nap kényszeresen lejegyezte, ami a fejében járt, naplóját pedig folyamatosan magával hurcolta minden útjára. Az emberekkel képtelen volt kommunikálni – így jobb híján papírra vetette gondolatait. A naplóírás egyszerre helyettesítette a barátait, családját, de még a pszichiáterét is.
Az elkallódott jegyzetek aztán pár éve előkerültek. Sixx pakolászás közben véletlenül lelt rá, belelapozott, és elszörnyülködött saját magától. Úgy döntött, hogy egy újságíró segítségével pellengérre állítja magát, remélve, hátha lesznek, akik tanulnak a történetéből. A rövid és még rövidebb bejegyzésekből álló töredékeket Nikki és akkori életének legfontosabb szereplői jelenkori megjegyzései színesítik, magyarázzák.

A napló keletkezésének idejében  – a Girls, Girls, Girls album felvételeinek és az ezt követő turnénak az ideje ez – zuhant Sixx igazán mélyre. Legalábbis először. A zenészeknél szokásos alkohol és kokain játszmák mellet ekkor kapott rá a herkára, ami aztán csaknem megölte őt (pontosabban kétszer "meg is ölte", de mindkétszer mákja volt).

A sok fotó montázzsal, torz rajzokkal, dalszöveg részletekkel sűrűn díszített, fekete-fehér-vörös könyv olyan olvasmány, amit nincs kedve letenni az embernek. Egymást érik a hihetetlen sztorik, visszaemlékezések, önmarcangoló fejtegetések, és közben szép lassan kibontakozik nemcsak Nikki pontos jellemrajza, de összeáll a kép a Mötley másik három zenészét és a zenekar egészét illetően is. Sixx jól ír, szemléletesen, stílusosan, és meglepően intelligensen. Ami érdekes, időnként - még a legnyomorúságosabb időszakaiban is - humorosan. Persze ez nem könnyed humor, sokkal inkább cinikus, lemondó vagy épp sértő.

Egyértelmű, hogy Sixx rohadt nagy mázlista (ugyanúgy, mint mondjuk Anthony a Chili-ből). Mindent megtett azért, hogy kicsinálja magát, de valahogy mégis megmaradt. Odafent nagyon szerethetik őt, kérdés, hogy miért, mert finoman fogalmazva is egy egoista, erőszakos, infantilis seggfejként lehetne jellemezni akkori személyiségét. Ez derül ki saját írásaiból is, de egyöntetű a kommentezők (banda tagok, zenész kollégák, producerek, testőrök, szomszéd stb.) hosszú sorának véleménye is. 

A banda
„Elég sokat ütöttem a Mötley-t. Egyszer betörtem Tommy orrát, eltörtem Nikki bordáját, és sokszor szarrá vertem Vince-t, mert…nos,mert egy seggfej” – Fred Saunders biztonsági főnök visszaemlékezése

A Mötley ebben az időben négy totál önző, szabályokat nem ismerő, elkényeztetett fasz, de tényleg. (Ráadásul hajbanda! - Overdrive) Nemhogy szeretet, megbecsülés nem tartja össze őket, de időnként nagy örömmel teszik pokollá egymás életét is. Vince-ről azt rakja össze az olvasó, hogy négyük közül ő a legnagyobb pinabubus, és talán a legkevésbé függő (már ha a szeximádat nem függőség). Mars a szeretetreméltó, visszahúzódó, csendes, de full alkoholista, koncerteken ásványvíz helyett folyamatosan vedeli a vodkát. Tommy infantilis kis pöcs, aki – a heroint kivéve – mindenben gondolkodás nélkül követi a vezért, vagyis Sixx-et. Sixx annak ellenére, hogy teljesen kezelhetetlen, kiszámíthatatlan, diktatórikus vezető - ezzel mindenki gyűlöletét kiváltja -, a csapat motorja, dalszerzője és kreatív összetartó ereje.

Koncertek, zenekarok, kollégák
„A legnagyobb, legmocskosabb, leghangosabb rock banda akartunk lenn a Földön. Tudtuk, hogy jó úton járunk” - Sixx visszaemlékezése

Természetesen a történetek jelentős hányada a zenéről, turnékról, zenésztársakról szól. Röhejes olvasni Slash-ről, aki Sixx kistesójaként rendre annyira szétcsapja magát, hogy reggelente összehugyozza Nikki kanapéját (kevésbé vicces, hogy Nikki második „halálakor” annyira részeg, hogy tehetetlenül bámulja éppen liluló cimboráját). Vicces hallani, hogy Gene Simmons hogy védekezik a függőség ellen (amikor Sixx piával és kokóval kínálja, mindent visszautasít, Niki nem érti: „hát te mit csinálsz, ha nem iszol, és nem anyagozol?”, „Dugok”, így Gene, „Na, jó, de utána?” értetlenkedik Sixx, „Hát, megint dugok!”). Komikus, hogy a Whitesnake-kel közös turnén hogy fikázzák folyamatosan David Covardale-t. Hihetetlen, hogy Dickinson felesége az ablakon mászik be Nikki szobájába, hogy megprücsköltesse magát (ó, ez fájhatott, Bruce!), vagy, hogy azért dobják ki őket a KISS turnéról, mert a "Rock’n’Roll All Night" alatt a színpad mögött ketten tömik felváltva a KISS dobosának nőjét. De van itt még egy rakás híresség, Steven Tyler-től kezdve Lemmy-n, Axl Rose-on át a Skid Row-os Sebastian Bach-ig.

Betekintést kapunk a sok ökörségbe is, ami a turnén folyt. Nikki egyik kedvenc hobbija például, hogy elegáns hotelek folyosóin a szobaajtókat befújja hajlakkal, majd miután meggyújtotta őket, bekopog, majd röhögve elszalad. Csoda, hogy sorra mindenhonnan kibasszák őket? És az milyen, hogy egy élő rádióadásban azt kell kitalálni a rajongóknak, hogy milyen zajokat hallanak az adásban, miközben Tommy és Nikki a farkával csapkodja az asztalt…?!

CSAJOK = GOND
 
„Mikor felkeltem, egy bugyi volt az éjjeli lámpámon. Emlékszem, hogy feljött a szobámba egy csíkra, de ez minden, amire emlékszem. Istenem, remélem, nem dugtam meg”- Sixx az egyik háttérénekesnőről

Sixx előszeretettel fejezi be a CHIKS = TROUBLE alapvetéssel a puncis sztorikat (ezzel a címmel a 2008-as Mötley lemezre is született egy dal). A napnál is világosabb, hogy Nikki képtelen volt egy kicsit is normálisan viszonyulni a nőkhöz. Ha engem kérdezel, egyrészt azért, mert teljes szívéből gyűlölte az anyját, másrészt meg azért, mert a szerelmet nem nőben találta meg, hanem a heroinban. Gyönyörű, ahogy a Girl with Golden Eye mesél erről.

Család

„Szerintem eddig jó munkát végeztem, de még nem végeztünk…nem, amíg meg nem halsz, és akkor…csak akkor leszünk kvittek” – részlet egy anyjához írt levélből

Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy a deviancia gyökerét a gyerekkorban keressük. Akinek csúnyán el van tolva a kisgyermekkora, az ritkán lesz a család és az iskola büszkesége. Hát, Nikkinek el lett tolva. Apja nagyon korán elhagyta a családot (hallgasd meg a Dead Man’s Ballet című dalt) és anyja is ritkán érzett kedvet a szülői szerephez. Emiatt Nikki mindkettőjükkel szemben pusztító gyűlöletet érzett nagyon sokáig. Szeretni kizárólag a nagyszüleit tudta, akikhez anyja kénye kedve szerint passzolta le őt pár napra, hetekre vagy hónapokra. Más kérdés, hogy amikor meghalt az imádott nagyi, olyan szinten anyagozott, hogy képtelen volt elmenni a temetésére. Mindössze annyira futotta tőle, hogy emlékül megírja a Nona-t a Girls, Girls, Girls-re. Valljuk be, ez azért nem sok. Hogy bezáruljon a kör, az ilyen és hasonló gyengeségek miatt öngyűlölet kínozta. És már lehetett is keresni a megfelelő vénát, hogy enyhüljön a fájdalom (megjegyzem, kísértetiesen sok a hasonlóság Sixx, Kurt Cobain és Anthony Kiedis gyerekkorát és sorsát tekintve. Egyikük szülője sem olvasott sokat Vekerdy Tamástól.)

Függőség

„Tudod mi az igazán szar? Ha a herointól és kokaintól egyszerre hánysz és fosol. Az egyik tuti rossz helyre megy” - Sixx

A napló központi témája. Alig van olyan bejegyzés, amiből nem lehetne érezni, hogy Nikki mekkora bajban van, hogy milyen kétségbeesetten keresi a kiutat. Hiába a pénz, siker, szex és rock’n’roll, folyamatosan szenved, néha tényleg szívszorító. Időnként laza 10 napig nem fürdik, alig eszik, csont soványra fogy, és már a péniszén sem talál szúrásra alkalmas eret. Belövés után gyakran hallucinál, csak szekrénye belsejébe kuporogva érzi biztonságban magát. Állandóan kommandósokat vagy fegyveres mexikói behatolókat vél felfedezni a házában. Megdöbbentő lehetett látni, ahogy meztelenül, puskával a kezében kúszva indul ellenük a kertben. Halállal való játszadozásaiban két hűséges társa van, Prince egykor barátnője, a teljesen lökött Vanity (azóta megtért és prédikátor lett), illetve Robbin Crosby, Ratt gitáros. Vanity csak nyűg neki, bár imádnak együtt anyagozni. Robbint viszont testvéreként szereti, megindító a hozzá fűződő barátsága, illetve lelkiismeret furdalással terhelt gyásza, amikor Robin csóró hajléktalanként végül halálba lövi magát. Azt hiszem, Nikki megmentésére egy csúcsformában lévő Csernus doki sem indult volna jó esélyekkel.

Túl a nehezén

„Hogy megtartsam a boldogságom, szét kell osztanom belőle annyit, amennyit csak tudok. Korábban ezt zagyvaságnak gondoltam. De működik! Elképesztő. Egy fickó, aki leginkább csak dőzsölt, elvett, fáradtságot nem ismerve rugdosta az embereket, most ennek szellemében él. Elképesztő.” - Sixx, 2006-ban.

Ami szép az egészben, az a vége. A test elhagyással színesített második túladagolás (1987. dec. 25.) után Nikki varázsütésre megváltozik (Life is Beautiful), és elhatározza, hogy megpróbálja megmenteni magát. A naplóbejegyzések itt véget érnek, de hogy mi történt azóta 2006-ig, azt egy vázlatos összefoglalóból megtudhatjuk. Ahogy az már ilyen esetekben lenni szokott, a gyógyulás rettentő nehéz, és az út tele van kacskaringókkal, zsákutcákkal: tönkrement házasságok, elhagyott gyerekek, többszöri visszaesés a drogokkal vívott harcban. De Nikki, ha kínkeservesen is, magára talált. A korábban önző, szemét zsarnok megbékélt önmagával és a világgal. Megtanult megbocsájtani. Hosszú évek után, apja sírjánál békét kötött a rossz apával, és rendezte kapcsolatát anyjával is, akiről ma már igaz szeretettel beszél. Visszatalált a gyermekeihez. Alapítvány hozott létre az otthonról elszökött gyerekek támogatására. Újraindította a Mötley-t, ahol most négy egymást szerető, támogató, megbecsülő cimbora játssza a Rock’n’Roll-t. Kiadta a könyvét azért, hogy hátha segít vele valakin, aki elolvassa. Nem megszállott módon, hanem a saját értelmezésében megadta magát egy felsőbbrendű hatalomnak, ha úgy tetszik, Istennek. Megtanult engedni és boldognak lenni…
Az egész szinte giccsesen szép: reményt ad, hogy van kiút, hogy van esély megjavulnia az embernek, bármi rosszat is tett, és van esélye megtalálni a boldogságot.

(A Napló még nem említi, de jelenleg szerelmével, Kate von D-vel úgy turbékolnak, mint egy galambpár. Hát nem édesek?)

Az egyik legszebb dal a lemezről: Accidents can happen. Sok szerencsét, Nikki!

Mindig is utáltam, amikor 3-8 éves gyerekekből modellt csinálnak a szüleik, elkezdik őket sminkelni és benevezik őket mindenféle szépségversenyre, meg ruhakatalógusba. Ezeket a szülőket - akik saját kis silány életüket, illetve az abban meg nem valósított dolgokat próbálják a gyerekre erőltetni - vizes tornacipővel verném el.

Ugyanakkor mi van akkor, ha a nagyszobában felállított dobszerkó mögé bemászik a cumis lurkó és elkezdi verni a tamokat, majd egyre hitelesebb groove-okkal veteti észre magát, a végén pedig 3 évesen gügyögve követeli a fatertől, hogy tegye be az Earth, Wind & Fire-t (öjszvindefája), mert ő arra most dobolni akar.

Az alábbiakban olyan videókat mutatok, ahol a dobszerkó mögül ki sem látszó gyerekek elképesztő tehetségről tesznek tanúbizonyságot.

Első versenyzőnk, Tony Royster Jr. az alábbi videón 12 éves, éppen a Modern Drummer fesztiválon "oktat", ahová azóta is rendszeren meghívják. Itt már kvázi "idős" ahhoz képest, hogy 3 évesen kezdett dobolni, azóta felcseperedett, jelenleg Jay Z dobosa, de az En Vogue és Mary J. Blidge turnécsapatának is a tagja volt. Jelenleg 23 éves, nem fejlődött sokat, nem hiszem, hogy volt neki hova. Ez kifejezetten frusztráló lehet neki.
Hivatalos oldala: http://www.tonyroysterjr.com

Jacob Armen - gondolom két kaki és cumiztatás között - 18 hónaposan ült először a dobok mögé. Az anyatejen kívül jazz zenész faterja (Albert Armen) révén szívta magába a zenét és az ütemet. Számomra érthetetlen módon 3 évesen már egy latin ütős legendával - bizonyos  Poncho Sanchezzel - jammelgetett Los Angelesben, melyet még a rádió is közvetített. Turnézott édesapjával is, de ha megnézitek az alábbi videót, ahol 7 éves, akkor a honlapján lévő "érett" Jacob már el sem kápráztat. (Amúgy dehogynem.)
Hivatalos oldala: http://www.jacobarmen.com

Utolsó bemutatásra kerülő kiskölök Julian Pavone. Bár semmi köze Rita Pavone-hoz, az ő teljesítménye már kicsit bulvárosabb, őt már több fórumon el akarják adni a "the world’s youngest drummer" címszó alatt, ráadásul a Modern Drummer fesztivál helyett a szülők Oprah showjába nyomták be. A fenti középső csoportosokat szerintem nem közelíti meg, bár tanulságos a videó, melyen hanyag cumizgatással és a pergőre feltett lábbal jelzi szüleinek, hogy semmi kedve szunyálni. Bármennyire is túlzásnak érzem a személyi kultuszát (festménykiállítás róla?), 4 éves kora ellenére rendesen virgázik.
Hivatalos oldala: http://www.littledrummerbaby.com

[Természetesen, ha van házivideótok a lurkóitokról e témában, szívesen vesszük a kommentek között!]