B-oldal

Megy a tévében, bekapcsolom, és csendben nézem - de hányadszorra? Szeretem az olyan történeteket, amik évtizedeket mesélnek el. Volt egyszer egy Amerika, Howard’s End, Napok romjai, Állj ki mellettem, Kamaszkorom legszebb nyara… és szeretem az olyanokat is, amikben végig érzed, mi, vagy éppen ki hiányzik egy szereplő életéből. Mindenkinek van Jennyje, valakinek több is, valakinek csak egy, és vagy elsodorja mellőle az élet, vagy nem. Elfog az ilyenektől a "mi lett volna ha" érzés.

Ez a történet azt hiszem, a két típus együtt. [...] Bővebben!

Be kell valljak valamit: valamiért kedvelem a tribute zenekarokat. Most el lehet vitatkozni azon, hogy miért kell más zenéjét majmolva játszani, főleg, mivel az adott zenekar sosem lehet elég, vagy annyira jó, azaz egyenlő az "utánzottal". Kérdés, hogy utánzásnak, vagy a tisztelet kifejezésének tekintjük eme zenekarok alakítását és koncertjeit. Néha persze vicces (néha pedig szánalmas), amikor a megszokott maskarában megjelenik egy teljesen más fizimiskájú előadó, de  szerintem ez is hozzátartozik a történet bájához (lásd: pocakos japán Freddie Mercury, vagy a képen a midget-Kiss). A szobagitárosokról nem is beszélve… Róluk majd máskor.

Nem vegytiszta tribute, de engem az is kifejezetten érdekel, mikor egy zenekar, egy másik zenekar számaiból mazsolázik, melyet újraértelmez, hozzátesz, vagy elvesz belőle. Gondoljunk csak a Dream Theater kezdeményezéseire, hiszen ők komplett Pink Floyd, Metallica, vagy Iron Maiden anyagokkal álltak színpadra.

A "kellenek-e nekünk tribute zenekarok" kérdést nincs is nagy kedvem megválaszolni, ellenben a követ behajítom az állóvízbe: január 24. PeCsa, Budapest - Tribute Fesztivál. A számok nyelvén összefoglalva: egyszerre három színpadon, 23 fellépő, 13 óra tömény zene - délután kettőtől, hajnali háromig. Mindenkit figyelmeztetek, elég erős a felhozatal, igazi rocktörténeti korrepetáció. Zenekarok, akik már a Szigeten is bizonyítottak 2008-ban. Nagy fájdalmam, hogy a Rage Against the Machine tribute zenekar (Subscribe zenészei) nem szerepel a fellépők között.

(Iron Maidnem)

Kinek ajánlom e fesztivált?

• akik azt hiszik, hogy az eredeti zenekarok lépnek fel
• akiket nem érdekel, hogy nem az eredeti zenekarok lépnek fel
• akiknek nem jutott AC/DC jegy
• akiknek jutott (de kell a betevő falat)
• aki csukott szemmel el akarja képzelni élőben a Pink Floyd-ot (külföldi ajánlott irodalom: The Australian Pink Floyd)
• aki egy harmadik Guns n’ Rosest akar hallani
• a fővárostól távolabb lakó tribjútosoknak, mert ők - a MÁV jóvoltából - 50% engedménnyel utazhatnak a fesztiválra (Petrovics Emli tribute zenekar is lehetne amúgy, hiszen ő komponálta a MÁV-szignált)
• fesztivál-elvonásban szenvedő zeneszeretőknek, akiknek már hiányzik a színpadok közti ingázás, műanyagpohár sörrel, esetleges eltévedéssel
• magamnak

A Tribute Land honlapján elérhető műsor szerint a program az alábbi lesz:
A hivatalos sajtóanyag letölthető itt!

Kedves gyerekek! Ma egy Magyarországon nagyjából teljesen ismeretlen holland társaságról mesélek nektek,  amely ‘92-93 tájékán volt a csúcson.  A civilzált Nyugaton bezzeg ismerik őket: éppen most láttam íbéjen a Phlegm cédét használtan, 160 dolesz táján jár, szóval  arrafelé még azért vannak, akik szeretik a jóságot. A fősodorhoz visszatérve kezdjük azzal, hogy tessék jól rámfigyelni, aki sutymorog, azt szétültetem, Dolly Roll és R-Go meg mindenféle Modern Talking rajongók pedig akár abba is hagyhatják az olvasást, mert pszichedelikus experimental-electro-industrial metálzene jön, vagy mi. Na jó, bevallom, igazából nem tudom őket hová sorolni, de tapasztalataim szerint, ha minimum három (de inkább négy) idegen hangzású szó szerepel a csapásirány megnevezésében, arra még a büntetésvégrehajtás-filozófia-részecskefizika-szakosoknak is leesik az álluk, ha ajánlom nekik a csapatot, és csak annyit tudnak kiszorítani, hogy de dög lehet. Kezdjük azzal, a nevük KONG. Fontos mert van egy abszolút ergya zenekar is Kong néven, de abban vokál is van (broáf) és harmatgyenge, míg a valódi KONG teljesen instrumentális, emberi hang csak samplerezve bukkan fel benne, és ötször akkorát  üt, mint a két ukrán fanyűvő együtt. Kezdjük egy lazább, játékosabb darabbal az első albumról.

KONG - P.r.o.k.ov. (Mute Poet Vocalizer, 1990)

[...] Bővebben!

Van TOP5 magyar koncert álmod? Most nem csak okoskodhatunk, hanem szavazhatunk is. Félre az elméleti vitákat. Ez lesz a leggyorsabban megírt cikk EVÖR,  gyorsan eldarálom nektek a tényállást. A Várpalotán rendezett Pannónia Fesztivál szervezői szavazásra buzdítanak, és történetesen amelyik zenekarra legalább 500 voks érkezik, az meghívást kap a 2009. május 29-30-31-én tartandó fesztiválra. A szavazatokat január 31-ig a http://www.pannoniafesztival.hu/szavazas weboldalon lehet leadni. Az egyéni TOP5 lényege, hogy egy e-mail címről csak egyszer, és maximum 5 zenekarra lehet voksolni. Hát nem csodálatos?

A B-oldal már le is adott egy szavazatot, lesni is ér:

1. Barabás Lőrinc Eklektric
2. Óperentzia
3. Rage Against the Machine Tribute
4. DJ Bootsie
5. Hősök

A Quimby-t majd beszavazzátok ti. Már csak 4,5 hónap és fesztiválszezon!

Azért áruljátok már el, kire szavaztatok!

Vigyázat én-cikk lesz, naplóból kitépett lap, szélés titok-háromszög. Vannak dalok, melyek olyan sikeresen beássák magukat az agyunkba, hogy nem értjük miért, de bármikor meg tudjuk hallgatni. Mással is történik ez? Nálam e dalok befogadása, igénye érzelmi helyzettől, élethelyzettől, napszaktól, részegségi állapottól és egyéb paramétertől független. Deák Bill szavaival élve: "Ha megérint a blues, még nem jelenti azt, hogy szomorú vagy!". Vagy valami ilyesmi…
A legkényelmesebb e dalokról beszélni, hiszen e slágerlista nem alapszik semmilyen sikerfokmérőn, maximálisan az egyéni ízlésem szüleménye, semmilyen minősítő elv, vagy iskola nem érvényes rá. Ennek köszönhetően - és eltérően a korábbi listáktól - ez CSAK az én listám, vagy egy hét múlva lehet már az enyém sem! (Belekötni a hátsó ablaknál - sorszám tépése után - saját lista leadásával lehet.)

Persze, mindenkinek megvan a saját listája, vagy válogatása. Válogatást csinálunk futáshoz, utazáshoz, lassúzáshoz, szexhez, vagy éppen elalváshoz. Vagy éppen a B-oldalra.

A TOP5 most is szétfeszül, sokan indultak és véreztek el az utolsó lépéseknél… Ezek közül sok életérzés dal, vagy előadó kedvenc, akik végigkísérnek életem során, vagy csak fel-fel tűnnek és 1-1 dalukkal fogják meg lelkem. Az igazi "csúnya-rosszak", akik több számukkal (vagy életművel) táboroztak le nálam, na ők már pénzügyi válság felé is tudnak sodorni. Rendre megpróbálják. Olyan ez, mint a Die Hard. Bármikor újra tudom nézni.

Overdrive ízléspalettája, avagy a TOP5 bármikor meg tudom hallgatni számom a következő:

1. System of a down - Toxicity (2001)
2. Pink Floyd - Shine on you crazy diamond (1975)
3. Queen - Another one bites the dust (1980)
4. Quimby - Otthontalanság otthona (1999)
5. Phil Collins - In the air tonight (1981)

Ha nosztalgikusak akarunk lenni, gyakorlatilag az ilyen dalsorrendekből születnek a felcímkézett válogatáskazetták (Pl. Kedvencek 1989; Lassú; Gyors; 1995 nyár, stb.), a kézzel írt borítók, vagy az egyéni válogatások. A tokban lévő matricás lapok felét sosem használtuk, de azért eltettük, hátha egyszer felhasználjuk. Sosem tettük. Korábban ezeket a kazikat vittük sulibulikba, osztálykirándulásra, walkman és sok-sok pótelem társaságában. Számított a dalsorrend, mi a kezdődal, mi az utolsó dal és ha "itt" megfordítom a kazit, akkor tudás, hogy mi van a másik (B) oldalon. Mivel ezek igazi "válogatáskazetták" voltak, általában nem egynyáriak, hanem hosszútávú zenei válogatások, melyeket "legközelebb is vinni kell", illetve "ugye hozod".

Természetesen a technikai evolúciónak kalapot emelve, ilyen válogatások cd-re írása (pl. nyaralás, autóút céljából) még bocsánatos bűn… de gondolom manapság, mikor egy iPodra több gigabyte zene elfér, a fenti ritusok elmaradnak, hát még a play+rec egyszerre nyomása egy kétkazettás magnón. Igazából itt a "beteszem a zenét, kazettacsere" rítus is elmarad, hiszen már "benne" van, csak ki kell választani az konkrét dalt (empéhármat). Nincs csévélés, esetleg elem lemerüléstől félés, aggódás és ezért ceruzával tekerés… Kazetta / CD kölcsön adása helyett pedig az mp3 album torrent linkjét lehet átküldeni…

Korok aktusai…

…és a +1: Red Hot Chili Peppers - Cabron

Láttatok már két hasonló című filmet? Ha van is, nem sok. Na jó, Rockyból van 5 is, de nem erre gondoltam. Zenekarból is ritka az azonos nevű, ha van, előbb-utóbb valamelyik pervesztes lesz. Viszont azonos című számokból rengeteg van, néhanapján mazsolázgatok is köztük, a mai alkalommal górcső alá veszem, hogy a szabadság szó melyik művészből milyen dalt hozott ki. Azt hiszem, nagyon nagy lesz a szórás. Szóval, ahogy William Wallace mondta: "Freedom"

A már jólfésült és lovaggá ütött Paul McCartney 2001-ben írt egy ilyen című számot, nem nehéz kitalálni, hogy mi ihlette. Az érdekesség az, hogy épp egy New York-i terminálban várakozott a gépére, amikor a tragédia történt. A számot magát a Concert for New York rendezvényre írta, ott adta elő. Na meg a biztonság kedvéért a Super Bowlban, ami ott kicsit nagyobb felhajtás, mint itthon egy bármilyen kupadöntő. Mondjuk megnézném, ahogy mittudomén Dolhai Attila letépi a topot Zsédáról. Visszatérve a dalra, a szövege kb. annyira bonyolult, mint Harrison kollégájának az I" Got My Mind Set On You" c. ópusza. De a zene se egy jazz sztenderd, bölcsész gólyatáboros szalonnasütésen kívül nem hinném, hogy előjön. Persze nem a bonyolult akkordmenet, vagy a mély szöveg az, amitől jó dal egy jó dal, de azért a mai szabadság meccsen esélytelen Pauly.

1984-ben egy görög származású fiatalember írt egy dalt a barátjával (őket kettőjüket Wham! néven ismertük) "Freedom" címmel. Nyilván a szerelem áll a középpontban, talán csalódást okozok, de fiú-lány kapcsolat okozza a bonyodalmat. Nagyon kell neki a csaj, ezt járja körbe. A klipben pedig megnézhetjük, hogy a kínai elvtársak hogyan engedik ki a gőzt egy Wham! buliban.
George Michael aztán később tett is a szerzői szabadságáért, szólóba ment át és sűrűn rázta a slágerzsákot. Az egyik legnépszerűbb szám pont a Freedom című lett, amihez valószínűleg hozzájárult az is, hogy a klipben azok a legfullosabb csajok riszálnak, akik munkaidőben a legkeresettebb topmodellek voltak. Azt rebesgetik a Rudasban, hogy ezt a dalt Dzsordzsi a Sony Musicnak szánta, akik ráerőltették a Faith klipben elhíresült imidzs kellékeit. El is égeti ezeket a klipben, ami biztos nagyon tökös húzás volt.

Robbie Williams szerintem akkor kezdte el érezni, hogy mi is a szabadság, amikor elhagyta a Take That fedélzetét. Levette a stylistok meg menedzserek által diktált hülyeségeket és felvette a sajátjait. Számára akkoriban a szabadság azt jelenthette, hogy azt a nőt szúrja meg, amelyiket akarja (elég jó is lett a referencia listája), illetve annyi kokót szív, amennyit akar. Annyit is dugott, annyit is szívott. De nem is definiálta meg a saját szabadság értelmezését, a dal erejéig kicsit belebújt Dzsordzsi cipőjébe.

Ha viccelni szeretnék, akkor egy svájci péklegény szabadság értelmezésével folytatnám, de inkább nem. Azért aki nosztalgiázni szeretni, hogy min nevetett 1995-ben, az nézzen és hallgasson bele. Klasszik Bobo-féle női kórus, rap-es betétek, refrén, kotyogós "lábdob", táncnak szánt aerobic edzés. A szöveget persze nem a dalai láma küldte neki. Behajtott szívószállal a fül mögött könnyen el lehet ezt játszani bármely diszkóban.

Van még pár tucat Freedom, de a végére illik a legjobbat hagyni, ami persze nem lehet más, mint a Rage Against the Machine debüt lemezének záró dala. Na, nekik elhiszem. Ahogy ők egyszer nyilatkozták, ha minden igazságos lesz, nem lesz több olyan téma, ami figyelmet és szót kíván, na, akkor jönnek majd a szerelmes dalok. Rossz hírem van, ez még nem az, ezt a dalt egy indián mozgalmi vezető, Leonard Peltier ihlette, akit az FBI - állítólag köcsögségből - lesittelt és szegény azóta is ott ül. Ha nem a Dutyi diliből alakítunk ki képet az amcsi börtönökről, hanem mondjuk "A vér kötelez" című filmből, akkor ez kifejezettem szar ügy. A legtöbben úgy értelmezik a szöveget, hogy Amerikában a hatalom, a média, meg az ezek pénzelését biztosító cégek egy olyan képet festenek, mintha kurva nagy szabadság lenne, aztán meg közben egy szemellenzőt tartanak eléjük, hogy ne lássák mi is a valóság.

Nem akarok igazságot osztani, vagy világot váltani, de azt viszont igen, hogy jó l szórakozzon, bólogasson mindenki, szóval tessék megtekinteni ezt a groove orgiát, amin gyenge pontot nem találni, ezredjére is hűha…

Rage Against the Machine - Freedom 

Lüktetés - ahogy a szambában is van valami, amit több mint 20 év zenével való foglalkozás után sem fogok felfogni, hacsak valaki el nem magyarázza. A csárdásba is bele van kódolva egy olyan pulzálás, amit az egész világ megérez, de csak az érti, aki itt született. (Tehát nem Ecuadorból írom a posztot.)

Vannak országimázs legendák, akikre fiatalon felnézünk, akikről "érdekes adatokat" jegyzünk meg, és akik aztán - hacsak szakmánk nem visz pont hasonló irányba - szépen lassan kitotyognak legtöbbünk életéből, és csak néha néznek be kalapot emelni. Ilyen Kodály Zoltán, aki évekig heti öt énekóra, három kórus és néhány hangszeres zeneóra mellett megkerülhetetlen volt, aztán részemről könyékkel kitolta őt a jó pozícióból Oscar Peterson vagy Miles Davis.

Kisgyerekként újra és újra fel kellett nekem tenni az 5-ös "trekket" a Háry János bakelitről,  követeltem. A mai napig, ha meghallom, azonnal látom magam előtt a feszes huszárt, akinek büszkébben áll a bajsza, mint saját elmondása szerint Snoop Dogg fasza, és videoklip helyett mondjuk a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Dóm téren járja a táncot Örzsével (akivel Háry hiteles sztorijait tekintve nem hiszem, hogy egy-egy lopott csöcsörészésnél komolyabb témázásokig jutottak). Képtelen vagyok ezt a zenét hallgatva mást elképzelni, mint fekete, fehér és piros színek büszke járását. A magyar tangó, ami előtt térdre kényszerül a zenehallgató világ. Éppen olyan szenvedélyes, és a szereplőt és a nézőt is magával ragadó. Mi jobb bizonyíték, mint az, hogy itt vagyunk, élünk, arra, hogy a kocsma falának támaszkodva és a kukoricásban is lehet úgy szeretkezni, mint a pampák bokraiban. Szoktak is.

Vannak, akik életüket részben Kodály munkásságának komolyabb tanulmányozására, vagy a néptáncok magával ragadó bemutatásának szentelik. Tudom, hogy nem ott van a helyem, de irigylem őket ezért, és biztatok mindenkit, hogy ne gondolja, hogy erre csak gyerekkorában van szüksége: tegye tiszteletét minden 5-10 évben, hagyja, hogy Kodály beköszönjön életébe, és kalapot emeljen.

NEM a háziorvosnál és a postán sorban álló hőbörgés, a körfolyosókról visszhangzó elégedetlenkedés és a BKV ellenőr pillantása a magyar virtus (vircsaft)! A szenvedélyünket a borba, a zenébe és a táncba kódoltuk bele. Mint a nemzet DNS-e, minden korty, minden néhány hang és 1-2 lépés teljes értékűen tartalmazza az üzenetet, és mindnyájunkban megvan a kulcs, hogy meghalljuk a hangját, ha megízleljük. És megvan bennünk az akaraterő is, hogy a negatív üzenetek közt pozitívan gondolkodjunk, hangulat-fotoszintetizáljunk, hogy jól érezze magát tőlünk bárki, aki ránk néz. Magamat Európa polgárának és a világ gyermekének tartom, bárhol jól érzem magam, és bárkit tudok szeretni. De jól esik, hogy bizonyos tehetségek meg tudják láttatni az egzotikumot a saját népem művészetében is. Hogy az jusson eszembe, egyszer de szívesen elutaznék oda, ahol élek, hogy megnézzem, milyen! Na ilyen patent gyerek "Országimázs" Zoltán, ezzel az érzéssel legalább annyira odacsap az asztalra, mint azzal, hogy a Japán gyerekek szolmizálni tanulnak, a Kínai kóristák pedig magyarul énekelnek.

Kodály Zoltán - Háry János (Intermezzó)

Negyven éve jelent meg az első Led Zeppelin album. Ki hitte volna, hogy ezt megérjük? Vénülünk emberek, aki meg nem, az a tovább olvasás előtt nyomás és kötelezően hallgasson meg a Youtube-on minden olyan találatot, amin tényleg a Zep játszik, de nem élőben; aki nem teszi meg, azt egyházi átok alá helyeztetem. Negyven éve, tényleg. Ennyit  összesen Mózesék kószáltak a sivatagban, ha jól tudom, nem? Mondjuk kétezer is olyannak indult, hogy „hol van az még?”, aztán tessék, lassan az is évtizede múlt. Elnézést elkanyarodtam, szóval az egyes Zep. Hogyaszongya a Q magazin szerint a hatodik legnagyobb hatású lemez volt (a Stairway to Heaven szólója meg harmadik a húszas listájukon). Ha ma jönne ki, megeshet nem venné a kutya se.

Megvenné ugye a lemezt az ember, nézegeti a külsejét és cseppet sem elégedett. A banda meg ismeretlen. Érdemes-e egyáltalán ilyet megvenni vagy akár csak belehallgatni is? Egy szó mint száz, nem túl csinos  a borítója az égő Hindenburggal, tehát nyugodtan kijelenthetem, ezt a lemezt nem a külcsíne miatt vették meg körülbelül tízmilliónyian az Államokban. Sokak szerint az egyik első heavy metal¹ lemezről van szó, én maradnék a hard rocknál, ha már minden áron be kell skatulyázni. Mondhatnám úgy is, hogy kitépném a szívét mindenkinek, aki metálnak meri nevezni, de az nem elég píszí.

Led Zeppelin - Communication Breakdown

[...] Bővebben!

Erről azt kell tudni, hogy 1989-ben a Balatonalmádi móló melletti bádogbüfében kis szarosként segítettünk a büfés srácnak, és ezt ordíttattuk két hónapig. Bár Tone Loc - Funky Cold Medina c. száma a Billboard Hot 100-on csak harmadik helyezést ért el, az anyatejjel és fogerősítőkkel magamba szívott Sugarhill és Grandmaster Flash utáni kihagyásból ez volt életem első tudatos visszatalálása a rap világához.

Tulajdonképpen 11-13 évesen üzemeltettük a büfét, Ottó a büfés pedig fehér köpenyben lehozta a szezont egy hokedlin ülve oldalt, ha be kellett hozni hátulról egy rekesz Traubit, akkor azt ő intézte, meg az esti műszakot amit csak néhány évvel később sikerült megtekintenem, akkor persze vevői oldalról. Azt hiszem, a kiszolgálópult 1989-ben pont nyakig ért, de így is éreztem a nekem szóló tiszteletet, az arcokon a rémületet.

Közben megtanultunk vitorlázni, tisztán előttem van, hogy a parttól kb. 8 méterre ülök egyedül egy hajóban, a szél a part felől fúj, a vitorla lagymatagon lobog, én pedig úgy ordítok, mintha legalább a normandiai partraszállásban vennék részt, hogy hagyjanak ott, néha hozzanak kaját a hajóba, de hogy nem tudok kivitorlázni a partra, az 100%. Aztán egy héttel később talán az egyik legboldogabb érzést éltem át, amint vérző kézzel ugyan, de ennél magabiztosabban egyedül csúsztam a vizen a többi hajó között.

A rendszerváltás előtti utolsó nyár sajátos soundtrackje a balatonalmádi mólóbüféből szólt, Tone Loccal együtt hasította a heteket előttünk az Americanos (Holly Johnson aka. Frankie Goes to Hollywood), az Eternal Flame (The Bangles), a Back to life (Soul II Soul), a Like a prayer (Madonna), a Black velvet (Alannah Myles), a Love shack (B52’s), és így utólag azt mondom, "fúúúú", bizony ott volt a Listen to your heart is (Roxette). Huh. Abban az évben hallgattam először igazán a szívemre, ahogy a szintén 89-es Lambadát táncoló szívem választottját néztem egy sarokból. Egyszer az is összejött, egyszer az is elmúlt.

Ez 20 éve történt.

Ami a címben említett számot illeti, én még legalább 5-6 évig azt gondoltam, hogy a Funky Cold Medina egy hűvösen viselkedő medikáról (orvostanhallgatóról) szól. Időközben önhibámon kívül megtanultam angolul, és rá kellett döbbenjek, hogy teljesen másról van szó, csak úgy, mint ahogy gyermekkorom egyik kedvenc C64 játékában sem "Maybe"-nek hívták a rosszarcú főgonoszt, csak a mondat elején ez a szó mindig nagy M-mel szerepelt… A Medina egyébként egy vodkából, baracklikőrből, Blue Curacaoból és áfonyadzsúzból készült helyre kis koktél.

A szám szövegének tartalma az olvasónaplóm alapján nagyjából az, hogy Tone Loc ezt az italt egy nála jobban csajozó kétes elem tanácsára szerelmi bájitalként próbálja bevetni, a bétateszt a kutyáján mindjárt be is válik, mert az megdugja a lábát. Aztán egy Sheena nevű jó nőn veti be, akiről kiderül, hogy inkább rossz férfi, és utolsó próbálkozásának alanya pedig már az első randin az esküvőt pedzegeti a kúrás helyett, lássuk be, hibásan.

Szakmailag ne menjünk el amellett, hogy a zenei alapot a Paul Rodgers énekhangjával védjegyezett Free együttes All right now című száma szolgáltatta, illetve a dobsávot a Rolling Stones és a Zi-zi Labor által is sikerre vitt Honky Tonk Women ritmusával dobták fel.

Mint szinte bármelyik év, 1989 zenéi is óriásiak voltak (lista a sikerekről a Wikipédián). Nagyon szép csemegék vannak, a Depeche, Alice Cooper, az Alice in Chains szárnyaltak, Tina Turner kijött a The Best című számmal (és két év múlve a Simply the best válogatással, ami a finom hangszerelés csimborasszója mind a mai napig). A fent említett mólóbüfé soundtrack pedig mindig visszaköszönt, hogy új emlékekhez kössön. Frankie Goes to Hollywoodra 2000 után is be tudtunk indulni, az Eternal flame mai napig meghatározó lassúzási élmény, a Like a prayert Vame barátom részegen sikítva karaokézta a fülembe a Közgáz Pincében, nem egyszer. Amikor a Soul II Soul fellépett Budapesten, már egykori barátnőmmel és egy kollégámmal néztem meg, mégis visszaütött a 80-as évek vége. Roxette nélkül pedig 2-3 óránál hosszabb útra nem tudok elmenni, mert különben kiszállnak a kocsiból a barátaim és gyalog mennek.

Amikor azt mondom, Kamaszkorom legszebb nyara, az 1989 és 1997 között  Balatonalmádiban vagy Alsóörsön töltött napok fejben komponálódnak össze egy tökéletes nyárrá. Az is megvan, hogy Ottó büféjében rúgtam be 5 évvel később életemben másodszor, két deci vodkát kértem ki kóláspohárban, és úgy aludtam el egy gesztenyefa tövében a parti sétányon 2 óra múlva, mint Ludas Matyi munkaidőben.

Tone Loc - Funky Cold Medina:

Kedvenc színészei, sportolói, írói, de még tv bemondói szinte mindenkinek vannak. Számomra – megszállott zenehallgatóként - az igazán fontos emberek azonban a zenészek. Az összes többi híresség, legyen szó bármilyen egyéb terület képviselőjéről, mind csak utánuk következik.
A világhírű emberek között azonban akad egy olyan csoport, amelynek tagjait nem a zene kapcsán ismeri a nagyközönség, de akik hobbiból elzenélgetnek, elénekelgetnek hol jobban, hol rosszabbul. Nos, őket az őszinte zeneszeretetükért becsülöm. Közülük válogattam egy csokorral.

A texasi szaxofonos - Bill Clinton     

Igaz, őt konkrétan nehéz bármiért is becsülnöm, szóval mondjuk azt, hogy ő versenyen kívül indul, viszont ismertsége talán a legmagasabb. Bár Billy fiú állítólag kimondottan vonzódik a szaxihoz, erről egyértelmű bizonyítékot csak Monica vallomásában találtam. Mivel inkább a zenére koncentrálok most, lépjünk is tovább a „komolyabb” zenészek felé.

A genya zenebohóc - Hugh Laurie    

Hát igen, a nagyszámú fan által imádott House a sorozat alapján tényleg tud köcsög lenni, de közben rendkívül stílusos és szellemes is egyidejűleg. Azt talán kevesebben tudják, hogy a „doki” több hangszeren is elboldogul, előszeretettel bújik a zenebohóc bőrébe, előadásai pedig kimondottan viccesek. Remek a blues paródiája, a zongorán sem ügyetlen, miközben egyszerre gúnyolja Elton Johnt és Axel Rose-t, de a rengeteg ökörködés mellett „normális” előadásra is simán képes. Maximálisan szerethető!

A legendás new york-i - Woody Allen       

Az örökké depressziós kis ember igazán sokoldalú: filmjei klasszikusok és rendezőként is komoly sikereket arat. Az én szívembe a közelmúltban azzal lopta be magát, hogy Johansson és Cruz kisasszonyt sikerült belevinnie egy leszbi csók jelenetbe a Vicky, Cristina, Barcelona című új filmjében. A jelenetet látva kicsit csalódott voltam ugyan, azt hiszem, ha én rendezem a filmet, ebből sokkal többet kihoztam volna.
Hősünk zenével is foglalkozik, ki tudja, lehet, hogy terápiás célból nyúlt a klarinét után, de azt mondom, jól tette. A stílushoz annyira konyítok, mint Verebes mágus a modern labdarúgáshoz, de úgy látom, kimondottan színvonalasan fújja. Igaz, szólamát befejezve jellegzetes suta mozgásba kezdve totyog a színpadon, majd rövid áll- és seggvakarás után a nézőknek oldalt fordulva, a földet bámulva kőszoborrá merevedik néhány röpke percre, szóval az előadásmódja minden, csak nem gyilkos. Viszont miután visszatért a Föld nevű bolygóra, simán fújja tovább.
Itt meg leszedált Sólyom Lászlóként szólózik egyet.
Egyébként szerintem Spongya Bob szomszédját, az elcseszett életű, de imádnivaló Tunya csápot egészen biztos, hogy Woodyról mintázták, a lógó orr, az örök elégedetlenség, a klarinét, minden stimmel, baz!

A szerénytelen bájgúnár - Hasselhoff        

Bevallom, őt csak a vicc kedvéért szerepeltetem ilyen jó társaságban. Hogyan is lehetne komolyan venni Davidet? Gyerekként látni a Knight Rider-t és a Baywatch-ot, több mint elég volt ahhoz, hogy sose tudjuk őt elfelejteni. Az a piros gatya és a kvázi sportos testhez képest teljesen elhanyagolt, kilométeres póklábak… brrr! Ami érdekes, hogy Hasselhoff-ot általában színészként ÉS énekesként találod meg a neten. Vagy tucatnyi lemeze jelent meg! Hogy énekesként mégsem hallott róla a kutya sem? Szerinted miért…?
Nem szép más nyomorúságán mulatni, de hírhedt ittas jelenete annyira rock ’n’ Roll, hogy szigorúan pedagógiai célzattal megmutatom. Ezt bizony egy ’87-ben csúcsformában lévő Nikki Sixx sem csinálhatta volna különbül! Jobbulást, Dave! Végül a gyöngyszem videó, figyeld azt a mozgást!
 

 A vad sármőr - Russel Crowe  

Russelről rengeteget olvashatsz, a bulvársajtó és a paparazzik nagyon szeretik. Emberünk furán, leginkább néhány csapottal köszöni meg az érdeklődést. Nála ez valamiféle image lehet, azt hiszem. Szóval az a fajta srác, akivel kapcsolatban már semmin nem lepődsz meg. Legalábbis ezt gondolod. Viszont az énekhangja okozhat kellemes meglepetést, ha még nem hallottad! Egyértelműen megnyerő. Ha férfiként ezt nem így érzed, kérdezd csak meg a barátnődet… Engem szegény Jeff Healeyre emlékeztet mind a hang, mind a dal, persze a zseniális gitárhangok nélkül.
Az ember fazonban is hozott már ezt-azt, zenében is sokszínű. Ezen a fellépésén például laza cowboyként bizonyít.

A visszahúzódó basszer - Keanu Reeves  

Aki csak a filmjeiből ismeri, meglepődhet, az igazi rajongói biztos kívülről fújják, hogy Reeves egészen komolyan vehető zenekaros múlttal rendelkezik. A Dogstar nevű zenekarral több lemezük is megjelent, és azt kell mondjam, hogy ez már az a szint, amire még zenészként is büszke lehet az ember. Persze mondhatjuk, hogy a hírnév, meg a pénz, és ebben biztos van is valami. De akkor is, ez a muzsika vállalható. Nézd csak meg, hogy milyen sikonyálást rendeznek a kis japcsi csajok Keanut látva! Könnyen lehet, hogy a keleties fizimiskája is bejátszik, hogy ennyire csípik, nem tudom. Egyébként a rajongói beszámolók szerint a koncerteken egymást tiporták a jobbnál jobb puncik, szóval Reeves zenekarában trógerolni nem ugyanaz lehetett, mint egy szürke pénzügyi kontroller munkakörben sínylődni, nekem elhiheted. 

Az eszement komikus - Jack Black 

Imádnivalű fazon! Ha valaki, hát ő biztosan szereti a zenét! Ráadásul a rockot. Másképp nem tudta volna megcsinálni a Rock Sulit, sem megalapítani a Tenacious D nevű félig komédia-félig komoly rock zenekart.
De ha ez nem elég meggyőző, csak meg kell nézni, hogy mit művel a fickó a színpadon a hakni bandájával. Biztos ismeri a mondást, miszerint, ha szeretnél egy zenekart, végy egy jó dobost (ez valami olyasmi aranyköpés, mint a fociban a „végy egy kapust”), mert ő talált egy nem gyengét. Dave Grohl sokáig bírja komoly pofával, de a végén persze már szétröhögi magát a dob mögött ő is.
A Foo Fightersszel biztos nagyon egymásra találtak, mert több közös produkciójuk is fellelhető. Itt például a Back in Black-et hozzák meggyőzően, persze Jack itt is fenomenális. Ilyen újévköszöntőre én is kapható lennék!

A punk ringyó - Juliette Lewis   

Nálam az „amatőr” zenész kategóriában ő viszi el a pálmát. Igaz, amit ő csinál, az már nehezen nevezhető amatőr zenei produkciónak, de ha úgy vesszük, alapból mégis csak színésznőről beszélünk.
A címzést amúgy bóknak szántam, és fogadni mernék, hogy ez a nő annak is venné! Juliett kisasszony nagyon erős filmekben játszott – tegyük hozzá, többnyire szenzációsan. A Rettegés fokában még egy szende szűz lánykát alakít, hát, a színpadon látva őt, még nagyobb elismerést érdemel a színészi teljesítményéért. A csaj állítólag Brad Pittel járt jegyben, de azt hiszem, kiskanállal falta fel Brad fiút a cafka, úgyhogy házasság nem lett belőle. Így legalább több ideje maradt a zenekaráre (Juliette and the Licks). Ez a banda, a többieket nem lebecsülve, bizony csak róla szól. Juliette nem gyengén hozza a rock sztárt a koncerteken, színpadi produkciója, vadsága néha már Curt Cobain-t idézi. Talán nem véletlenül van olyan érzésem, hogy ha 25 évvel korábban születik, már ő is rég Hendrixszel és Joplinnal játszana egy csapatban… Mindenesetre azt kell mondjam, tökösebb a legtöbb férfi kollégánál, egyszerre vad és érzéki, lehengerlő előadó, és még a dalaik is teljesen rendben vannak!
Nézd csak meg a dallamos Purgatory blues-t, pimaszul mocskos és szexi Shelter your needs-et vagy Juliette forró csókját (Hot kiss) az alábbi videón. Várhatunk-e többet egy színésznőtől? Aligha.